Kategóriák

Kosár

A kosár üres

Naposkert Méhészet

Naptár

2021. Június
H
K
Sze
Cs
P
Szo
V
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
 
 
 

Hírlevél

TOP termékek

Termékajánló

Házhozszállítás

Fórum

Nincsenek témák!

Az élet sava-borsa

2021.02.11. 

Az élet sava-borsa

Részlet az "Egy akvarista emlékére" című regényből.

   Az öreg titokban egy gyönyörűséges akváriumot ragasztott Gyulának, teljesen ingyen. Ez már az új technológiával készült. Nem szögvas keretbe rögzítette Laci bácsi az üveglapokat – fehér, vagy piros színű „gitt-tel” – hanem szögvas nélkül, szilikon-kaucsuk alapú ragasztóval, az üveglapok rugalmas egymáshoz préselésével gyártotta le a műremeket. Kételkedtünk benne – mármint én, meg a Gyula – hogy a ragasztó képes lesz ellenállni százliternyi víz nyomásának, de az öreg valami német szaklapban olvasta, hogy nyugaton már régóta ezt a technológiát alkalmazzák.

- Laci bá, ez áll, mint Katiba a gyerek! – lelkendezett Gyula, amikor feltöltöttük vízzel, hogy nyomáspróbának vessük alá.

   Aztán elkezdte húzgálni, nyomogatni az oldalait – én még a szemem is becsuktam – szóval elég lökött volt még ez a Gyula… Az akvárium állta a rohamot. Délután leengedtük a vizet, a medencét egy keménypapírral alaposan kibélelt talicskába tettük, aztán áttoltuk egy utcával arrébb, ahol Gyula akkoriban lakott.

   Nem ismertem rá a lakásra. Tip-top rend, mosatlan edény egy szál se. Gyula kilátásba helyezte, hogy legközelebb esetleg levehetném a cipőmet. (Azt lesheted!) Az új akváriumot egy új fenyőkomódra tettük – hiába, a jólét begyűrűzött Gyulához! Mióta nem segédmunkásként dolgozott, feketén, hanem mérnökként a gyárban, azóta jött a lóvé rendesen… 

   - Mit kérsz, kólát, vagy gyümölcslevet? – Gyulus egy csomó italt vett ki a hűtőből, az egészet az én kezembe nyomta, ő pedig belevetette magát egy vadonatúj fotelba.

   - Tudod, hogy mennyi meló volt itt mindent rendbe tenni? – kérdezte fölényesen, miközben egy Made in China feliratú legyezővel kényeztette magát.

   - A vízcsappal mi van?  Megvan még a fogó? – egy kicsit bizonytalanul csengett a hangom, mert itt már bármi megtörténhet… Átruccantam a konyhába, megbillegtettem az asztalt – stabil lábakon állt. A mosogatótálca fölött új csaptelep ragyogott.

   - Tesó, ez pazar! Kocsit mikor veszel?

   Gyula kedélyesen nevetett, és barátságosan hozzám vágta a legyezőt. Azért nem hülyék ezek a kínaiak, ilyen nagy melegben nem is rossz ez a cucc. Segítettem neki kimosni a kavicsot – jobban mondva a bazaltzúzalékot, mert akkoriban az volt a menő. (Meg még most is az.)

   Planktonszedés közben mindig találtunk formás gyökereket, fadarabokat, ezekkel szinte semmi munka nem volt – azonnal mehettek az akváriumba. Gyulusnak kész gyűjteménye volt gyökerekből, az esővizes hordóban tartotta őket az udvaron. Érdekes formájú, vagy különleges erezetű köveket is gyűjtöttünk, pakoltunk is belőlük a medencébe rendesen. Ciklon légpumpa, piros színű gumicső, pipás akváriumi vízszűrő – üvegből hajlítva – minden volt Gyulánál, mint a búcsúban. A vízinövényeket még előző nap megvettük az öreg egyik ismerősénél, aki egy viszonylag korrekt és eléggé népszerű díszállat-kereskedést működtetett abban az időben. Akkoriban még kevés volt az akvarista, egy-két boltocska el tudta látni az egész várost. Ez sajnos ma is így van, vagy inkább még romlott a helyzet. (A mai fiatalok akváriumépítés helyett inkább az interneten lógnak, vagy az okostelefonjukat bűvölik.)

   Az akváriumot félig feltöltöttük vízzel, én adogattam a növényeket, ő ültetett. Olyan bénán csinálta, hogy a végén ki kellett szedni az egészet. Megbeszéltük, hogy körülbelül annyit ért az akvarisztikához, mint a kohászathoz – de nekem legalább nincs róla diplomám… Mikor Gyulának leesett a poén, rötyögött egy jót az orra alatt, de már nem anyázott. Ez is valami. Azért a következő percben „véletlenül” még rámpocsolt egy kancsónyi állott vizet, csak a miheztartás végett…

   Minimum félórát molyoltam a növényeivel, Gyula persze már megint mindent jobban tudott – elméletben. Mikor végeztem, egy növényt azonnal arrébb ültetett vagy két centivel, aztán olyan elégedetten nézegette a végeredményt, mint Michelangelo a saját freskóját. Pont az a két centi hiányzott neki a világhírhez! Még jó, hogy itt volt ő, Gyula, aki helyre tette az elrontott dolgokat!

   Jó nagy rumlit csináltunk, a kavics szétpergetve, növényes zacskók szétdobálva, egy-egy tócsa a szőnyegen – na, mondom, lassan visszatér minden a normális kerékvágásba. De Gyula nem lacafacázott, simán elpakolt mindent – hozta a porszívót – én meg addig szorosabb barátságot kötöttem a hűtőszekrénnyel. A házikolbásza valami isteni!

   A szemben lévő kisházban egy hivatásos futballista lakott, Gyula szerint egy született zseni. Na, most ebből az következett, hogy szinte minden hétvégén kikaptak, mióta ő volt a balhátvéd, de sebaj! Nálunk a zsenik is kudarctűrőnek születnek!

   Kiültem az ablakba kolbászozni.

   - Helló, kiscsákó, mi a pálya? – ordított integetve a balbekk, miután észrevett, és azonnal Gyula felől érdeklődött.

  - Remélem, kijöttök a meccsre!

   Mielőtt válaszoltam volna, villámgyorsan felmértem a helyzetet. Eddig mindössze egyszer találkoztam ezzel az agyassal – még a nevét se tudom – de úgy közvetlenkedik itt, mintha együtt jártunk volna óvodába. Másodszor: Ki nem állhatom az ilyen született nagyarcokat!

   - Nincs itthon a Gyula. Nem megyünk ki a meccsre. – válaszoltam a szokásos hűvös stílusomban, mint mindig, ha valakivel nem kívántam felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Gyula – pechemre – néhány másodperccel később feltűnt mellettem az ablakban. A nagyarc egyből felbődült:

   - Hé, kiscsákó, miért mondtad, hogy nincs itthon? – nehezményezett habzó szájjal, mint ahogy általában a zsenik szoktak, és csípőre tette a kezét.

  - Közben haza jött – mondtam vigyorogva, de zavaromban sajnos megfeledkeztem a kolbászról, amit Gyula villámgyorsan ki is tépett a kezemből.

  - Van két jegyem a meccsre – mondta Gyulusnak a falábú zsörtölődve – de ezt a kis fradistát el ne hozd!

  - Oké, egy kicsit tényleg hibás a csávó! – válaszolt Gyula az elmeállapotomra utalva, és kimászott az ablakon a jegyekért. A kolbászt az ablakpárkányon felejtette. Én nem.

   Ha már így alakult, szétnéztem a lakásban. Az egyik fiók mélyén egy fénykép lapult. Apa, anya, mosolygós kisgyerek – ez Gyula. Mellette egy újságkivágás, valami autóbalesetről. „Csak a gyerek élte túl a tragédiát!”

   Gyorsan visszatoltam a fiókot, mert szörnyű balsejtelmem támadt. Kimentem kicsit az udvarra levegőzni. Elég hülyén nézhettem ki, mert Gyula – mikor visszajött, most már a kapun keresztül – azonnal megkérdezte:

  - Mi van, rosszul vagy?

  - Ja. Biztos a kolbász.

  - Hozok egy kis vizet – mondta – és beviharzott a jegyekkel.

  Megjött a szódavízzel – elég komolynak tűnt. - Máskor, ha kutakodsz, csukd vissza normálisan a fiókot! – ezzel faképnél hagyott, és ment vissza takarítani. Az ajtóból még visszaszólt: - Túl vagyok rajta, nyugi! Már nagyon régen történt!

  Úgy döntöttem, hogy elkísérem Gyulát a meccsre. Van annyi pénzem, hogy simán kitelik belőle egy jegy, nem vagyok rászorulva a nagyarc adományára. Még hogy fradista… tiszta hülye, aki nem normális… Gyula egyébként simán nekem adta a másik jegyet.

  

   Szóval, futballmeccsre készültünk – ez a nap is elérkezett az életemben! Itt amúgy az egész város meccsre járt akkoriban, hétvégén egyszerűen nem lehet felférni a villamosra.

   A Diósgyőri Stadion talán az egyetlen az egész világon, amelyik „egy gyár seggéből nőtt ki” – Gyulustól hallottam ezt a frappáns megfogalmazást – idegenvezetők, utazási irodák széplelkű dolgozói most sürgősen lapozzanak!

Én is percekig gondolkodtam rajta (nem csak te), hogy milyen lehet „egy gyár segge”, meg hogy van-e neki egyáltalán, és főleg, hogy kinőhet-e abból valami. Arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg valami kéményre gondolhatott nagy tudású barátom ezzel a míves szófordulattal. Egy gyárkémény, amin keresztül különféle gázok és gőzök távoznak… szóval Gyulus nem egyszerű eset, néha még nekem is elég nehéz megfejteni…

Megpróbálom egy kicsit közérthetőbben: amíg a pályán az aranylábúak edzegettek, vagy ha meccs volt, és a tüdejüket köpték ki (jobb esetben), addig a kémények – mint valami monumentális háttérdíszlet – rendületlenül okádták (vagy inkább f.sták) a sűrű füstöt, meg az érdekes szagokat.

   Hát ezt jelenti „egy gyár seggéből kinőni”…

   De most nézzük a dolgos hétköznapokat, az átlagembert. Ha a melós letudta a műszakot, nap-mint nap a futballpálya előtt villamosozott, el – ha akarta, ha nem. Olyan központi helyen van a stadion, mint mondjuk Moszkvában a Lenin szobor.  Mikor „fújt a gyár” – vagyis minden műszakváltáskor – munkások ezrei indultak öles léptekkel a környék talponállói felé, hogy kedélyesen megbeszéljék a napi történéseket, szidják a főnököt, vagy csak úgy megszokásból elbúsongjanak egy-egy korsó sör felett – szakmányba.  A munkásosztály jóvoltából (és persze hathatós közreműködésével) mifelénk még hallani lehetett olyan hihetetlen történeteket is, hogy valamelyik kocsmában kifogyott a csapolt sör, vagy a rum. (A renitens csapost ilyenkor kiverte a víz, mert az álmoskönyv szerint mindig van némi kockázat abban, ha valaki megvonja a szeszt a proletariátustól.) A legtöbb esetben nem torkollott inzultusba a nagyfokú hanyagság, a hoppon maradt törzsközönség pedig – némi huzavona után – simán átcuccolt mondjuk tíz méterrel arrébb, egy másik csehóba, ahol maradt még némi innivaló. Kivételek és pofonok persze mindig akadtak!

   Mint a fentiekből is látható, mifelénk a meccsre járás csak egy apró kis szeletkéje volt az életnek – legalábbis annak kellett volna lennie, a napi kocsmázás mellett – sokan mégis akkora darabokat próbáltak meg kihasítani a futballból, mint egy esküvői torta, vagy mint egy malomkerék. Mintha az a sok kocsma a világon se lenne!

   Itt van mindjárt Gyulus első számú haverja, a rasztahajú újságkihordó. (A kutyája is raszta.) Meccsnapokon már csak futólépésben közlekedik az utcán – mint Laci bácsi a szürke hétköznapokon – de azért ilyenkor is nagyon tisztességesen végigjárja a postaládákat, izomból benyom mindenhová egy Népszabadságot, vagy egy Észak-Magyarországot, szóval le a kalappal!

A baj csak az, hogy minden újsághoz mellékel egy „Hajrá Diósgyőr-t” – olyan hangerővel, mint egy állat – a jobb öklével látványosan a levegőbe csap, és ezt addig ismétli, amíg be nem fordul a sarkon – aztán már csak a bömbölését hallod, meg a kutyaugatást. Zseniális! Mi lenne, ha még inna is?  Vagy ott van például a Gyula másik haverja, akinek a DVTK – Honvédon ráléptek a kisujjára. (A kezén, nem a lábán!) Hogy mit keresett vízszintes helyzetben a tribünön, azt már akkor se értettem, de hogy a sebészeten le kellett venni a körmét, az tény.

Megpróbálom összefoglalni a meccsre járás lényegét: Egy halom pénzt elköltesz jegyre, veszel pirított szotyit – jó sokat, méregdrágán – iszol négy-öt sört a stadionban, az sincs ingyen, a meccs végén pedig taxival (jó pénzért) beszállíttatod magad a sebészetre, hogy letépjék a körmödet.

   Mint egy úr! Fura egy passziója van egyeseknek… Azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy hálapénzt adsz a sebésznek, mert a következő meccsen, ki tudja, hogy mi lesz? Gyulussal most mi is beindultunk. Kicsit másképp készültünk, mint a többiek. A jegyeket például ajándékba kaptuk a DVTK balhátvédjétől, a sört és a pirított napraforgót pedig teljes egészében száműztük az életünkből.

Gyula kiütéseket kapott tőle, mármint a szotyitól. A sör nem volt rá ilyen rossz hatással.

 Vettünk zsömlét, parizert, hegyes erős paprikát, zöldhagymát, kockasajtot – csupa olyan dolgot, amit senki se visz ki a meccsre. A biztonság kedvéért én még bepakoltam egy üveg Ruszlit is – savanyított hering hagymával, bő ecetes lében. Gyula elég furcsán nézett rám, de nem akarta elvenni a kedvemet. A bevásárló kosarat – ahol volt még hely benne – teletömködtem csokival, nyalókával, kólával. Gyulus meg fizetett, mint a katonatiszt! Nehogy már rajtunk menjen el a meccs – végtére is ez az első futballmérkőzésem…  

   Mikor megérkeztünk, egy kopasz üldögélt előttem, másfél mázsás, tagbaszakadt izomkolosszus, elhanyagolható mennyiségű aggyal – fehér pólóban, piros klottgatyában – és épp azzal volt elfoglalva, hogy a szotyola héjat olyan cirka három másodpercenként az előtte helyet foglalók nyakába köpködje. Nem láttam tőle a pályát, de ez lett volna a kisebbik gond. Mondtam Gyulának, hogy ez egy vadbarom, menjünk innen, mert baj lesz, így hát szektort váltottunk. Innen remekül rá lehetett látni a baromra (a pályára már kevésbé.) Még pont elcsíptük, amint nyolc-tíz szurkoló, rendező, meg biztonsági ember – amolyan sok lúd disznót győz alapon – hátracsavart kézzel kíséri kifelé. Na, mondom, a professzionális futball közösségformáló ereje megint diadalmaskodott!

   Rájöttem, hogy rengeteg előnnyel jár, ha az ember kedvenc csapata bukdácsol a bajnokságban. Például simán meg tudtam teríteni a lelátón, ahol rajtunk kívül alig lézengett valaki. Jó, elismerem, ez azért túlzás, volt olyan szektor, ami majdnem teljesen megtelt emberekkel – én nem is értettem, hogy miért?

Feltéptük a zsömlét, kézzel szétnyomkodtuk benne a kockasajtot, erre került úgy hat-nyolc szelet parizer, némi csípős paprika. A paprika „szeletelése” körülményes a stadionban, mert kést nem lehet bevinni. Harapsz egy kis darabot a méregerős bácskaiból, kiveszed a szádból, berakod a zsömle közé. Ezt megismétled néhányszor, és kész a szendvicsed.

   A’ la carte, Futball!

   A sors fintora, hogy most, amikor néhány évtizeddel később ezeket a sorokat írom, a szobám ablakából simán rálátok a stadionra. Talán háromszáz méterre sincs a főbejárat, csak Gyula nem hagy békén. A haja már őszül, van öt gyereke (jelenleg a kölkei nélkül tartózkodik nálam, mondjuk ezt regényírás közben nem is bánom.) A hátam mögött áll és folyton beleolvas, meg a fülemet pöcköli. Most meg röhög, mert azt hiszi, hogy ezt a részt úgysem hagyom benne. Na, majd mindjárt intézkedek, de azt megkeserüli!

https://www.facebook.com/Tr%C3%B3pusi-Akv%C3%A1rium-1465722253642395

 

 

Webáruház készítés