Kategóriák
Kosár
A kosár üres
Naptár
TOP termékek
Termékajánló
Házhozszállítás
Fórum
Nincsenek témák!
Neonhalak Brazíliából
A neonhalak riadtan kapkodták a levegőt a szűk zacskóban, szinte el sem hittük, hogy a távoli Brazíliából jöttek. Sok-sok telefonálás, ügyintézés és több hetes várakozás után érkeztek meg Ferihegyre, ahol egy valószínűtlenül magas és vékony, szemüveges fiatalember nyomta a kezünkbe az átlátszó csomagot.
- Hát ők lennének azok – mondta a hosszúkás, és a fény felé tartva még egyszer utoljára meggyőződött róla, hogy élve, épen és egészségesen adja át őket a megrendelőnek. Innentől kezdve már a vevő bánja, ha a megrendelt hal netán gondol egyet, és kipurcan.
Laci bácsival azon nyomban akcióba léptünk. Diszperzites vödörben jó kis „hazai” akváriumvizet hoztunk magunkkal – ebbe kerültek most az új jövevények – és minden eshetőséggel számolva még egy elemes légkompresszort is beüzemeltünk. A halakat nem hatotta meg különösebben, hogy „csöbörből vödörbe” kerültek, ugyanolyan riadtan álldogáltak, mintha még mindig a zacskóban lennének. Laci bácsi szerint azonban nyerésre álltunk. Állítólag gyakran előfordul, hogy a leendő akváriumlakók az új vízparaméterek miatt azonnal a hasukat kezdik mutogatni a gyanútlan akvaristának, és ezzel be is fejeződik a történet, még mielőtt elkezdődött volna. A mi halaink bezzeg példásan viselkedtek!
Az öreg úgy vitte a vödröt, mint tűzszerész a bombát: Sehol egy fölösleges mozdulat, még csak a víz felszíne sem fodrozódhatott, „nehogy már valami bajuk legyen szegényeknek!”
Utólag persze nevetségesnek tűnhet a nagy óvatoskodás – főleg manapság, az internet-korszak közepette – mikor bárki meggyőződhet róla, hogyan is zajlik le egy halbefogás a trópusokon. (Hát nem túl kíméletesen.) A lényeg az, hogy ezek a nagyszerű élőlények sok mindent kibírnak, de nagyon meghálálják, ha valaki normálisan bánik velük. Az öreg ösztönösen ráérzett erre, és minden élőlény szinte kivirult a kezei alatt.
A problémák ott kezdődtek, hogy nem találtuk a kocsit. A főépületből kilépve Laci bácsi egészen más irányba indult, mint kellett volna. Nekem sem tűnt föl, én csak úgy mentem utána – mint általában…
Némi tanácstalanság után nekiindultunk, és módszeresen bejártuk az egész környéket, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen eltévedtünk. Visszamentünk a főépülethez, és próbáltuk rekonstruálni a történéseket. Erről jöttünk, itt állhattunk meg – és – és tényleg ott volt a kocsi… Nagy buzgalmunkban vagy háromszor mentünk el mellette, anélkül, hogy észrevettük volna. Ja, kérem, ez itt nem a Hernád-völgye, vagy a büdöskútpusztai ősvadon!
Minden jó, ha jó a vége, a halakat beköltöztettük az anyósülés elé, én is beültem – lábam közt a vödörrel – és felkészültem az indulásra. Jó tíz kilométernyi kellemes autókázás után az öreg rájött, hogy a kistáskáját Ferihegyen felejtette, úgyhogy vissza az egész, jobban mondva ő vissza, én meg a nagy parkolóban a kocsiban maradva várakozó álláspontra helyezkedtem. (Sose lehet tudni, hátha az öreg megint nem találja majd a járgányt – legfeljebb integetek neki.)
Letekertem az ablakot, leszedtem a vödör tetejét és kíváncsian nézegetni kezdtem a halakat. Egy vékonyka hang szólított meg: Összerezzentem.
- Azsok meg mik ott a vödöjben? Gijisták? – a hang irányába kaptam a fejem…
- Minek neked a gijista? Hojgászni? – a hang egy szőke kislányban folytatódott, aki lábujjhegyre állva mindent elkövetett, hogy valahogy belelásson a vödörbe.
- Nem giliszták. Ezek halak. Nagyon különleges neonhalak – mondtam kicsit zavartan, és ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy odazárjam az orrát az ablakkal…
- Ejtévedtem – suttogta a kis nő szipogva – és szétkent néhány könnycseppet az arcán az öklével.
- Na, már csak ez hiányzott! A sok ezer ember közül ez is pont engem tud megtalálni – gondoltam.
Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és még időben észrevettem Laci bácsit, amint épp az ellenkező irányba indul a kocsiját keresni… Azonnal integetni kezdtem neki – mint hajótörött a túl magasan szálló helikopternek –, aztán persze kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, a későbbiekben pedig megpróbáltam kombinálni a kettőt.(A szemem sarkából figyeltem a vékony hangút, remekül szórakozott!)
Némi ordítozás és ugrálás után sikerült elérnem, hogy a járókelők megveregessék Laci bácsi vállát, hogy ugyan forduljon már hátra, mert valaki neki üvöltözik. Az öreg széles mosollyal nyugtázta, hogy észrevett, felemelte a kistáskát, hogy mutassa – minden rendben!
A kislányt kézen fogtuk, és ma már sokadszorra elindultunk a repülőtér főépülete felé. A terv az volt, hogy keresünk egy rendőrt, vagy egyszerűen leadjuk a biztonsági szolgálatnál, de az élet megint jobb rendezőnek bizonyult. Laci bácsi kiszúrt egy fehér ruhás nőt – jó messze tőlünk – aki kotlóstyúk módjára rohangált a járókelők között és láthatóan keresett valakit.
- Ő lesz a mi emberünk – mondta az öreg –, és a törpét óvatosan a nyakába ültette. Sejtésünk beigazolódott, a kislány azonnal lelkendezni kezdett. (Mint a vízfolyás.)
- Játom anyát! Engem kejes, juj, csak ej ne tűnjön! Menjünk gyojsan, gyojsan!
Gyojsan mentünk. Néztük a nőt – mint agár a nyulat –, hogy valami módon tényleg el ne tűnjön a szemünk elől. Nagy hálálkodások közepette visszaadtuk a törpét, és a jól végzett munka örömével elindultunk a kocsink felé. Egy mondat foszlány – búcsúzóul – még megütötte a fülemet:
- … és gijiszták vojtak a vödöjben – mondta a mamájának – de minden mást már elfújt a szél.
Azonnal a diszperzites vödörre vetettük magunkat. A neonhalak éltek és virultak, nagyon úgy tűnt, hogy nem lehet eltéríteni őket attól az elhatározásuktól, hogy minden bénázásunk ellenére életben maradjanak.
- Harcra fel! – kurjantott az öreg –, és teljes gázzal elindultunk Miskolc felé.
Körülbelül másfél órába telt, amíg áthámoztuk magunkat Budapesten, és további négybe, mire feltűntek előttünk a Lenin Kohászati Művek kéményei.
Otthon voltunk!
A díszhalas szobában egy gyönyörűen berendezett, tágas akvárium várta a távoli jövevényeket. Az érkezésüket megelőzően sokat dolgoztam azon, hogy minden tekintetben ideális körülményeket teremtsek számukra. Folyami sódert szedtem a Hernád parton, szitáltam, válogattam, aztán pedig szortíroztam a dekorációnak szánt öklömnyi köveket.
Na és a sódermosás! Lavórba tettem egy keveset, öt-hat kilót, felengedtem félig csapvízzel, aztán puszta kézzel kavargattam – kifulladásig. A homokszemcsék egymást mossák tisztára, ami néha olyan lassú folyamat, hogy másfél órába is beletelik, mire kimos az ember egy adagot. Utána következhet az újabb és a még újabb adag. Ha valaki nem végez tökéletes munkát, olyan lesz az akvárium vize, mint a pocsolya. Látni nem, csak sejteni fogja benne a halakat. A szűrő egy idő után megbirkózik az opálos vízzel, de tapasztalatom szerint jó pár hal rámehet a trehány munkára. Még mondja valaki, hogy az akvarisztika egy pihentető hobbi!
