Kosár

A kosár üres

Naposkert Méhészet

Naptár

2020. Szeptember
H
K
Sze
Cs
P
Szo
V
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
 
 
 

Hírlevél

TOP termékek

Termékajánló

Házhozszállítás

Fórum

Nincsenek témák!
Erre mit lépsz, kishaver?
2017.02.18 09:33

Erre mit lépsz, kishaver?

Egy akvarista emlékére

 

Borkának.

   A neonhalak riadtan kapkodták a levegőt a szűk zacskóban, szinte el sem hittük, hogy a távoli Brazíliából érkeztek. Sok-sok telefonálás, ügyintézés és több hetes várakozás után érkeztek meg Ferihegyre, ahol egy valószínűtlenül magas és vékony, szemüveges fiatalember nyomta a kezünkbe az átlátszó csomagot.

   - Hát ők lennének azok – mondta a hosszúkás, és a fény felé tartva még egyszer utoljára meggyőződött róla, hogy élve, épen és egészségesen adja át őket a megrendelőnek. Innentől kezdve már a vevő bánja, ha a megrendelt hal netán gondol egyet, és kipurcan.

   Laci bácsival azon nyomban akcióba léptünk. Diszperzites vödörben jó kis „hazai” akváriumvizet hoztunk magunkkal – ebbe kerültek most az új jövevények – és minden eshetőséggel számolva még egy elemes légkompresszort is beüzemeltünk. A halakat nem hatotta meg különösebben, hogy „csöbörből vödörbe” kerültek, ugyanolyan riadtan álldogáltak, mintha még mindig a zacskóban lennének. Laci bácsi szerint azonban nyerésre álltunk. Állítólag gyakran előfordul, hogy a leendő akváriumlakók az új vízparaméterek miatt azonnal a hasukat kezdik mutogatni a gyanútlan akvaristának, és ezzel be is fejeződik a történet, még mielőtt elkezdődött volna. A mi halaink bezzeg példásan viselkedtek!

   Az öreg úgy vitte a vödröt, mint tűzszerész a bombát: Sehol egy fölösleges mozdulat, még csak a víz felszíne sem fodrozódhatott, „nehogy már valami bajuk legyen szegényeknek!”

   Utólag persze nevetségesnek tűnhet a nagy óvatoskodás – főleg manapság, az internet-korszak közepette – mikor bárki meggyőződhet róla, hogyan is zajlik le egy halbefogás a trópusokon. (Hát nem túl kíméletesen.) A lényeg az, hogy ezek a nagyszerű élőlények sok mindent kibírnak, de nagyon meghálálják, ha valaki normálisan bánik velük. Az öreg ösztönösen ráérzett erre, és minden élőlény szinte kivirult a kezei alatt.

    A problémák ott kezdődtek, hogy nem találtuk a kocsit. A főépületből kilépve Laci bácsi egészen más irányba indult, mint kellett volna. Nekem sem tűnt föl, én csak úgy mentem utána – mint általában…

   Némi tanácstalanság után nekiindultunk, és módszeresen bejártuk az egész környéket, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen eltévedtünk. Visszamentünk a főépülethez, és próbáltuk rekonstruálni a történéseket. Erről jöttünk, itt állhattunk meg – és – és tényleg ott volt a kocsi… Nagy buzgalmunkban vagy háromszor mentünk el mellette, anélkül, hogy észrevettük volna. Ja, kérem, ez itt nem a Hernád-völgye, vagy a büdöskútpusztai ősvadon!

   Minden jó, ha jó a vége, a halakat beköltöztettük az anyósülés elé, én is beültem – lábam közt a vödörrel – és felkészültem az indulásra. Jó tíz kilométernyi kellemes autókázás után az öreg rájött, hogy a kistáskáját Ferihegyen hagyta, úgyhogy vissza az egész, jobban mondva ő vissza, én meg a nagy parkolóban a kocsiban maradva várakozó álláspontra helyezkedtem. (Sose lehet tudni, hátha az öreg megint nem találja majd a járgányt – legfeljebb integetek neki.)

   Letekertem az ablakot, leszedtem a vödör tetejét és kíváncsian nézegetni kezdtem a halakat. Egy vékonyka hang szólított meg: Összerezzentem.

   - Azsok meg mik ott a vödöjben? Gijisták? – a hang irányába kaptam a fejem…

  - Minek neked a gijista? Hojgászni? – a hang egy szőke kislányban folytatódott, aki lábujjhegyre állva mindent elkövetett, hogy valahogy belelásson a vödörbe.

   - Nem giliszták. Ezek halak. Nagyon különleges neonhalak – mondtam kicsit zavartan, és ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy odazárjam az orrát az ablakkal.

   - Ejtévedtem – suttogta a kis nő szipogva – és szétkent néhány könnycseppet az arcán az öklével.

    - Na, már csak ez hiányzott! A sok ezer ember közül ez is pont engem tud megtalálni – gondoltam.

   Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és még időben észrevettem Laci bácsit, amint épp az ellenkező irányba indul a kocsiját keresni… Azonnal integetni kezdtem neki – mint hajótörött a túl magasan szálló helikopternek –, aztán persze kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, a későbbiekben pedig megpróbáltam kombinálni a kettőt.(A szemem sarkából figyeltem a vékony hangút, remekül szórakozott!)

   Némi ordítozás és ugrálás után sikerült elérnem, hogy a járókelők megveregessék Laci bácsi vállát, hogy ugyan forduljon már hátra, mert valaki neki üvöltözik. Az öreg széles mosollyal nyugtázta, hogy megtalált, felemelte a kistáskát, hogy mutassa – minden rendben!

    A kislányt kézen fogtuk, és ma már sokadszorra elindultunk a repülőtér főépülete felé. A terv az volt, hogy keresünk egy rendőrt, vagy egyszerűen leadjuk a biztonsági szolgálatnál, de az élet megint jobb rendezőnek bizonyult. Laci bácsi kiszúrt egy fehér ruhás nőt – jó messze tőlünk – aki kotlóstyúk módjára rohangált a járókelők között és láthatóan keresett valakit.

   - Ő lesz a mi emberünk – mondta az öreg –, és a törpét óvatosan a nyakába ültette. Sejtésünk beigazolódott, a kislány azonnal lelkendezni kezdett. (Mint a vízfolyás.)

   - Játom anyát! Engem kejes, juj, csak ej ne tűnjön! Menjünk gyojsan, gyojsan!

   Gyojsan mentünk. Néztük a nőt – mint agár a nyulat –, hogy valami módon tényleg el ne tűnjön a szemünk elől. Nagy hálálkodások közepette visszaadtuk a törpét, és a jól végzett munka örömével elindultunk a kocsink felé. Egy mondat foszlány – búcsúzóul – még megütötte a fülemet:

   - … és gijiszták vojtak a vödöjben – mondta a mamájának – de minden mást már elfújt a szél.

   Azonnal a diszperzites vödörre vetettük magunkat. A neonhalak éltek és virultak, nagyon úgy tűnt, hogy nem lehet eltéríteni őket attól az elhatározásuktól, hogy minden bénázásunk ellenére életben maradjanak.

   - Harcra fel! – kurjantott az öreg –, és teljes gázzal elindultunk Miskolc felé.

   Körülbelül másfél órába telt, amíg áthámoztuk magunkat Budapesten, és további négybe, mire feltűntek előttünk a Lenin Kohászati Művek kéményei.

   Otthon voltunk! 

 

 

                                                            *****

 

      A díszhalas szobában egy gyönyörűen berendezett, tágas akvárium várta a távoli jövevényeket. Az érkezésüket megelőzően sokat dolgoztam azon, hogy minden tekintetben ideális körülményeket teremtsek a számukra. Folyami sódert szedtem a Hernád parton, szitáltam, válogattam, szortíroztam a dekorációnak szánt öklömnyi köveket.

   Na és a sódermosás! Lavórba teszel egy keveset – mondjuk öt-hat kilót – felengeded félig csapvízzel, aztán puszta kézzel kavargatod – kifulladásig. A homokszemcsék egymást mossák tisztára, ami néha olyan lassú folyamat, hogy másfél órába is beletelik, mire kimosol egy adagot. Ha nem végzel tökéletes munkát, olyan lesz az akváriumvized, mint a pocsolya. Látni nem, csak sejteni fogod benne a halakat. A szűrő egy idő után megbirkózik ugyan az opálos vízzel, de tapasztalatom szerint jó pár halad rámehet a trehány munkára. Még mondja valaki, hogy az akvarisztika egy pihentető hobbi…

   Gyula átjött a szomszédból – a szokásos sörrel a kezében – és megkezdte idegesítő vihogását. Mindig és mindenen vihogott. Az öreg nem tudom miért tűrte, hogy szabadon kószáljon az udvarán, talán azért, mert nem ártott a légynek sem, és valószínűleg mi voltunk az utolsó emberi lények, akiknek a közelében még jól érezte magát. Jópárszor megfigyeltem Gyulát a közeli fűszerbolt előtt, amint a haverjaival álldogál, meg-meghúzza a körbe járó boros butykost, de mindig merev és mosolytalan volt az arca. Néha nem is köszönt, mikor meglátott, csak a semmibe révedt, mintha észre se vett volna. Az öreg szerint démoni erők tartották fogva a lelkét, és húzták egyre lejjebb és lejjebb, ahonnan többé már nincs visszaút. Mi voltunk számára a mentsvár, az utolsó kapocs.

   - Be vagyok rúgva, Jancsi – mondta a mi Gyulánk –, és úgy sasszézott oldalra négyet, hogy közben a sörösüveget a feje fölé emelte. (Mint valami kezdő kötéltáncos, aki egy sörösüveggel egyensúlyozva éppen nekiiramodik a szeren.)

   - Háj! Azt látom – vetettem oda foghegyről – ez most biztosan valami ritka és kivételes alkalom. Legutóbb körülbelül tegnap láttalak részegen, de nem vagyok túl jó megfigyelő… Várjunk csak… Reggel találkoztunk a bolt előtt. Az is ér?

   Gyula boldogan vett részt minden diskurzusban, ami – ha csak egy szemernyit is – azzal az eshetőséggel kecsegtetett, hogy néhány másodpercre kiragadhatja őt az alkoholizmus okozta mély depresszióból. Így hát azonnal fellelkesült a poénon.

   - Ér hát! Nem lehet mindenki homokos… akarom mondani, nem moshat mindenki homokot! Inni is kell valakinek – rötyögött borízű hangon – és nagy svunggal a szék mellé ült, úgy kellett feltámogatnom. Margitka néni közben meghozta az ebédet – gulyáslevest, lekváros buktát – jobban mondva az én ebédemet, amit a Gyula készült elfogyasztani.

   - Mindjárt hozok neked is – nézett rám bíztató mosollyal – és visszasietett a konyhába.

   Vendégünk marokra fogta a kanalat, és kábé minden harmadik blikkre el is találta a saját száját – krumplival, hússal – a folyékony rész rendre visszacsorgott a tálba, meg a nadrágjára. Margitka néni rosszallóan csóválta a fejét:

   - Gyula, ez így nem mehet tovább! Teljesen tönkre teszi magát azzal a sok itallal! Próbáljon szabadulni tőle! Érti? Próbáljon!

   Gyula tudta jól, hogy mit jelent „próbálni”. Az öreg – meg persze Margitka néni is – gyakran idézgetett neki a Bibliából.

   „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (János első levele, 1. fejezet 9. vers.)

   „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (János evangéliuma, 8. fejezet 32. vers.) 

   A Károly Gáspár féle Biblia most is ott volt az ebédlőasztalon.

   Gyula megebédelt, aztán szó nélkül felállt és hazament.

   Hozzá hasonlóan én sem hittem az ilyen hókuszpókuszokban, mint bűnbocsánat, kegyelem, mennyország meg pokol - úgyhogy tökéletesen egyet tudtam érteni Gyulával. De a mi Gyulánk nagyon belerondított a közepébe. Unalmas (vagy inkább józan?) perceiben elkezdte olvasni a Bibliát, és néhány évvel később végleg letette a poharat. Ugyanolyan normális ember lett belőle, mint te vagy én. Azt a rengeteg pénzt pedig, amit eddig italra költött, most akváriumokra és halakra költötte. (Az én zsebpénzem meg valamiért a többszörösére nőtt. Halleluja!)

   Az öreg később úgy magyarázta ezt a pálfordulást, hogy ha valamiben (vagy Valakiben) nem hiszünk, az nem jelenti azt, hogy az a valami (vagy Valaki) nem létezik. (Például Mennyország, Isten személye.) Ha valamit nevetségesnek tartunk és kigúnyolunk – mint például én a Bibliát – az nem jelenti azt, hogy a Biblia nem is működik. Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a kórokozó baktériumokat nem ismerte ugyan, de hitt a klórvizes kézmosásban, ami önmagában is elég volt ahhoz, hogy szülő nők ezreit mentse meg a gyermekágyi láz okozta haláltól. Gyula számára a Biblia volt a „klórvizes kézmosás”, ami minden bizonnyal meg is mentette az életét. De térjünk vissza az „anyák megmentőjéhez”, Semmelweis Ignáchoz. Állítólag ugyanúgy keresztbe tettek neki, mint annak idején Jézusnak. Szélmalomharcot vívott az orvostársadalom begyepesedett, ostoba képviselőivel – és innen már nekem is ismerős volt a történet, hiszen én is ebben a világban éltem. (Szegény Semmelweis!) 

   Az öreg újra elmesélte a "Vakon született meggyógyítását", ami arról szól, hogy Jézus meggyógyít egy embert szombaton, és az "embertársadalom jeles képviselői" – vagyis a beképzelt okostojások – azonnal arról kezdenek el vitatkozni, hogy bűnös-e a Názáreti, amiért nem átall meggyógyítani valakit –  „szombatnapon”. (A zsidók számára bűnnek számított a szombatnapi nyugalom megszegése. Mintha a szombatnapi nyugalom farizeusi betartása, vagy be nem tartása lenne ebben a történetben a legfontosabb!)

   Aztán hamar megszületik a végeredmény: "Mi tudjuk, hogy ez az ember   (mármint Jézus) bűnös!" – és itt jön az a rész, ami miatt nagyon a szívembe zártam ezt a történetet. A vakon született – aki Jézusnak köszönhetően most már lát – csak annyit mond nekik: "Én nem tudom, hogy kicsoda (bűnös-e?) ez az ember. Csak azt tudom, hogy eddig vak voltam, most pedig látok." 

   Hát ez tökös válasz volt, annyi szent! Én legalább is komolyan elgondolkodtam rajta. Meg hát ott volt ez az idétlen Gyula is. De ez még egy nagyon távoli történet…

 

                                                          *****

 

 

     Hétvégén kiugrottam a Bükkbe, csak úgy nézelődni, egyedül. Tél volt, a köd úgy hömpölygött, mint egy nagy fehér folyó. A völgyekben szabad szemmel is látszott, hogyan halad előre, és ameddig elért jeges csápjaival, tejszerű, nedves gúnyába öltöztette az erdőt. A december nem arról híres, hogy madárcsicsergéstől visszhangzik a táj, de még ebben a fránya ködben is felcsendült innen-onnan egy-egy „nyitnikék”, ami ilyenkor mindössze azt jelenti, hogy „minden rendben, még élünk.”

   Az öreg tanított meg arra, hogy az élet néha olyan, mint a ködös téli erdő. Csak úgy élhetsz túl, ha olyanná válsz, mint a madarak. Szükséged van rá – ha hiszed, ha nem – hogy „eldalolj” néha egy-egy vérszegény „nyitnikéket”, különben nem éred meg a tavaszt. Hinned kell benne, hogy minden jóra fordul, még akkor is, ha egyáltalán nem tűnik úgy. Ha esik, ha fúj, ha köd hömpölyög, és nem látsz az orrodig sem, te csak örülj, dalolj, vigadj, és adj hálát Istennek, hogy részese lehetsz ennek a csodának, amit életnek neveznek!  A köd pedig – előbb vagy utóbb – tisztulni fog!

   Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam a hegyen, hirtelen világosodni kezdett a táj, előtűntek a nap sugarai, és ettől én is azonnal jobb kedvre derültem. Mintha repülőgép ablakából csodálkoztam volna rá a világra: Alattam a köd, fölöttem a szikrázó napsütés. A nap felé fordítottam az arcomat és azonnal megéreztem jóleső melegét. Átjárta a bőrömet, bekúszott a nyakam mellett a pulóver alá.

   Még jó pár kilométert megtettem körkörösen fölfelé.  Ahogy visszanéztem, láttam kanyarogni magam alatt az ösvényt, és amint a köd határát figyeltem, nem akartam hinni a szememnek: Előbukkant a távolban egy fej, aztán egy ormótlan hátizsák, egy viharvert kabát – és legnagyobb megrökönyödésemre – Laci bácsi lépegetett a nyomomban fölfelé.

   Legalább félóra előnyöm volt, lázasan gondolkodni kezdtem, hogyan tréfálhatnám meg az öreget? Pár méterrel lejjebb láttam egy kidőlt juhart – rudas korában érte a végzetes fejszecsapás, csak valamiért otthagyták a fatolvajok. Legalább öt méter hosszú volt, jó férfikar vastag. Erőlködéstől kidülledt szemekkel talpra állítottam, aztán neki támasztottam egy korosodó gyertyánnak. Addig ügyeskedtem, forgattam, míg olyan állapotba nem hoztam, hogy épp csak a „szentlélek”tartotta vissza az eldőléstől. Ha egy picit mozdítok rajta, sorompóként zuhan az útra Laci bácsi elé. Jó kis móka lesz!

   A „túlélő felszerelésem” között mindig volt spárga – meg egyéb is, de másra most nem volt szükségem. Ráhurkoltam a husángra a madzagot, aztán a másik végével fedezékbe vonultam egy közeli kőrakás mögé.

   Jött az öreg, fürgén, ruganyosan, fújtatás nélkül, mint egy húszéves. Fölmértem a távolságot – itt az idő, most!  Meghúztam a spárgát – a fa meg se mozdult. Nekiveselkedtem, és ember feletti erőfeszítések közepette sikerült útjára indítanom a dorongot, ami – legnagyobb meglepetésemre – úgy kezdett el dőlni, mint egy lassított felvétel. Az öreg csak jött, jött, a dorong meg – mintha gondolkodna a levegőben – ki akarta várni a legmegfelelőbb pillanatot, hogy egyszer, s mindenkorra agyoncsapja az öreget.

   Lelki szemeim előtt már megjelentek a másnapi újságok szalagcímei, mint például: „Erdőben csapta agyon az öreget!”vagy: „Kegyetlen gyilkos a hegyen!” – meg hasonlók – de a kocka már el volt vetve!

   Laci bácsi fel sem nézett, viszont csinált egy sasszét hátrafelé, a husáng pedig fél méterrel az orra előtt csapódott a hóba. Aztán valami egészen váratlan dolog történt. Vigyorogva a búvóhelyem felé fordult, és csak annyit mondott:

- „Jancsikám, most már nyugodtan előjöhetsz!”

   Mint kiderült, az öreg még a völgyben járva kiszúrta mesterkedésemet – olyan szeme volt, mint a sasnak, csak ő lentről fölfelé is látott – a lábnyomomat követve pedig mérnöki pontossággal meghatározta a „tetthelyet”. Ahol letért a lábam nyoma az útról, ott már figyelt az öreg, mint a róka, és játszi

könnyedséggel kerülte ki a csapdát. Egy- két baráti „kokit” és hátbavágást még kiosztott, de aztán szent volt a béke. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek sorompót Laci bácsi elé…

 

    A vidámság jó dolog. A humor az élet azon dolgai közé tartozik, ami megvidámítja a lelket, és bizony, néha erőt ad a hétköznapokhoz is. Ha humorral élsz, akkor az emberek soha nem rajtad, hanem veled együtt nevetnek. Ha valakinek sikerül szívből jövő mosolyt csalnod az arcára, már nem telt hiába a napod.

    Ha csak ennyit tanultam volna az öregtől, már az sem lett volna kevés, de nekem azért ettől sokkal több jutott. Ahogy az öreg mondaná: „Más dolog beszélni az esőről, és más dolog bőrig ázni.”

   Kívánom nektek, kedves olvasók, hogy ázzatok ti is bőrig, aztán fordítsátok az arcotokat a nap felé, és tanuljatok meg különbséget tenni fontos, és a kevésbé fontos dolgok között!

   Na, és egyáltalán: Tudjátok ti, hogy mi az élet célja?

Hát az, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg! Ezt a poént vagy százszor elsütötte Laci bácsi – valahol olvashatta az öreg – de kellőképpen morbid volt ahhoz, hogy elgondolkodtassa az embert: Tényleg csak erről szólna ez az egész?

Tényleg csak ennyi lenne az élet célja?

   Dehogy!

Erre mit lépsz, kishaver?    (1)

Laci bácsi nem tartozott a hétköznapi emberek közé.  Mikor átléptünk a rozzant nyári konyhából átalakított „akváriumos szoba” ajtaján, mintha mesevilágba csöppentünk volna. Fém állványokon hatalmas üveg medencék sorakoztak véges-végig a falak mentén – amerre a szem ellátott – és mivel a gyermek szeme mindent nagyobbnak, különlegesebbnek lát, számunkra az a rozzant nyári konyha lett a csodák legeslegnagyobbika.

A bejárati ajtó mellett, a falon egy öntöttvasból készült békebeli vízcsap terpeszkedett, öblös mosogató résszel, benne ütött-kopott lábassal, ami talán az idők kezdete óta Tubifex tárolóként funkcionált. A vízi giliszták (csővájó féreg, latin név: Tubifex-tubifex) rózsaszín tömege fáradhatatlanul járta légiesen könnyed táncát a nagy piros lábasban, és ha árnyék vetődött a víz felszínére, úgy rándult össze, mint egy érző emberi szív.

 – Friss víz kell nekik – mondta az öreg, és egy leheletnyit nyitott az addig is csöpögő vízcsapon – elárulva a titkot, hogy csöpögő vízcsap és friss víz nélkül vízi giliszta márpedig nem létezik!

Laci bácsi még saját maga szedte a tubifexet. A Sajó medrét kutatta érte, iszapot gyűjtött, vödrökben, ládákban cipelte haza, majd ezt a különleges „rakományt” fém fazékba merve, alulról lassan melegítve „kimászatta” a hajszálvékony férgeket.

A szomszédok eleinte érdeklődve figyelték, amint a lestrapált Wartburg heti rendszerességgel bepöfög enyhén bűzlő rakományával az utcába, de aztán hamar napirendre tértek a dolog fölött. - Bogaras az öreg – mutatták egymásnak halántékukhoz illesztett mutató ujjukkal, de Laci bácsit ez egyáltalán nem érdekelte. Miért is érdekelte volna? Őt várták a vadvizek, a lápok, – megannyi megismételhetetlen csoda – és ez sokkal fontosabb volt, mint az utcabeliek véleménye.

Hogy fiatalabb korában mérnök volt-e Laci bácsi, vagy egyszerű gyári munkás, azt nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy titokzatos erdei utakon lépdelek mögötte – kezemben plankton hálóval – magamba szívom az erdő illatát, hallgatom a madárdalt, és eggyé válok a természettel.

Hétágra sütött a nap. A kakukk véget nem érően ismételgette mondani valóját, ami az emberi fül számára talán egyszerű volt és kicsit unalmas, de az erdő lakói kihallották belőle a tavaszt, a csöndet, a nap melegét, a koramájusi békességet. (Ez a békesség törékeny volt ugyan – mert valamelyik fészekben ott lapult már a kakukk tojása – de erről még senki nem tudott semmit…)

Filozófiánk alapvető része volt akkoriban, hogy „aki korán kel, az vagy pék, vagy hülye,” ebből kifolyólag reggel hét óra előtt soha nem indultunk útnak. Ez a hétórai indulás, tudom, gyötrelmesen korai lehet egy irodistának, de nekünk, akvaristáknak ilyenkor már a hasunkra sütött a nap. Ami engem illet, én minimum fél hatkor keltem, hogy megmosakodjak, fogat mossak és kivillamosozzak az öreghez a Vasgyár mellé. Kajánul vigyorogva meg is jegyezte néha, hogy egyre jobban kezdek hasonlítani egy pékhez, vagy inkább ahhoz a másikhoz, akiről talán beszélt már nekem…

Nem haragudtam rá. Egy cipőben jártunk mi ketten. Nem esett messze a „zsák” a „foltjától”.

Meggyőződésemmé vált, hogy az öreg szándékosan választja ki a legmeredekebb ösvényeket a hegyen. A planktonos vödröket, és egyáltalán minden rendű és rangú „edényzetet” nekem kellett cipelnem, nem is beszélve a plankton hálókról, amik hosszú nyelük miatt csak nehezen voltak szállíthatók. Laci bácsi ment elől, mint a zerge, én pedig folyton beleakadtam valamibe. Ő volt a könnyűlovasság, én meg a páncélosok.

Egy irtás mellett lépdeltünk, vadvirágok illata úszott a levegőben, ami pedig az élet fontosabb dolgait illeti – hát abban sem szenvedtünk hiányt!

- Itt megpihenünk! – adta ki a parancsot öreg barátom – és már szedte is le rólam a saját felszerelését, nehogy véletlenül kárt tegyek valamiben… Szalonna, házikolbász, vöröshagyma került elő a hátizsák mélyéről, hűs citromos tea műanyag flakonból, némi házi süti – Margitka néni féle – vagyis a legjobb süti, ami a világon ez idáig létezett!

- Jánoskám – szólt az öreg némi rágás után – amott a kis fenyőnél van a forrás, húzd félre az ágakat és merítsd meg a kulacsot. De úgy merítsd ám, hogy ne zavard fel a vizet!

Megcéloztam a fenyőt, és – csodák-csodája – a forrás csakugyan ott volt! Énekesmadarak rebbentek fel riadtan, egy barkós cinege viszont vagy harminc centiméter távolságból méregetett kíváncsi gombszemeivel, amíg meg nem töltöttem a kulacsot. A vízben mindenféle különös szerzet mozgott, evezett és úszott. A csibort és a vízi skorpiót azonnal felismertem, de panelban nevelkedett gyerek lévén a többi rovar meghatározását egyhamar feladtam.

- És ebből mi inni fogunk… Beleborzongtam.

A víz jéghideg volt, kristálytiszta és íztelen – ami csak a legjobb minőségű vizek sajátja – ettől függetlenül én inkább a flakonos citromos teát választottam…

A vidámság jó dolog. A jó vicc az élet azon dolgai közé tartozik, ami megvidámítja a lelket, és bizony, néha erőt ad a hétköznapokhoz is. Ha humorral élsz, akkor az emberek soha nem rajtad, hanem veled együtt nevetnek. Ha valakinek sikerül szívből jövő mosolyt csalnod az arcára, már nem telt hiába a napod. Ha csak ennyit tanultam volna az öregtől, már akkor sem telt volna hiába a napom, de azért ettől nekem sokkal több jutott. Ahogy az öreg mondaná, „Más dolog beszélni az esőről, és más dolog bőrig ázni.” (Kívánom nektek, kedves olvasók, hogy ázzatok ti is bőrig, aztán fordítsátok az arcotokat a nap felé, és tanuljatok meg különbséget tenni a fontos, és a kevésbé fontos dolgok között.)

Na, és egyáltalán: Tudjátok ti, hogy mi az élet célja? Hát az, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg… Ezt a poént vagy százszor elsütötte Laci bácsi – valahol olvashatta az öreg – de kellőképpen morbid volt ahhoz, hogy elgondolkodtassa az embert: Tényleg csak erről szólna ez az egész? Tényleg csak ez lenne az élet célja? Dehogy!

 

Erre mit lépsz, kishaver?   (2)

Az öreg olyan vehemensen ugrott be a lestrapált Wartburgjába, hogy az ülésben kettétört valami rugó, és – mint a rajzfilmekben – átütötte a silány kárpitot és beleállt Laci bácsi fenekébe.

Na, nem volt ez nagy érvágás – azon kívül, hogy fulladoztam a nevetéstől – viszont elég jól megalapozta a kedélyállapotomat.

- Laci bácsi, magának van aranyere? - kérdeztem szendén – mert ha nincs, akkor ezek után tuti, hogy nem is lesz! Ez a rugó biztosan helyre rakta „odabent” a dolgokat…

- A fene a pofád – dohogott Laci bácsi, miközben savanyú ábrázattal tapogatta a nadrágját, és ujjaival vájkált a rúgó ütötte lyukban.

- Hozzál valami keménypapírt, így nem ülök rá!

Arra gondoltam, hogy akár nyugodtan rá is ülhetne – a rugó már úgyis megtalálta „odabent” a helyét, csak ne fészkelődjön sokat – de inkább csendben maradtam. Hátul a televíziós dobozból letéptem egy darabot, duplán behajtottam és komfortossá tettem vele a vezető ülést.

A csúzli gumitól kezdve a szögesdrótig minden volt nálunk a csomagtartóban – csak a pótkereket szoktuk néha otthon felejteni – a keménypapír pedig egyenesen szerves része volt az életünknek. Ha az öreg meglátott egyet valahol kidobva, azonnal lecsapott rá, és már gyömöszölte is a kocsiba. És persze megint neki lett igaza. „Jó lett valamire.”

A megreparált Wartburg nagyon jól szuperált. Vagy negyvennel repesztettünk Felsőzsolca felé, a Sajó partra, ahol az áradás után visszahúzódó folyó szerte-szét hagyta értékes kincseit. Gödrökben, lapályos részeken mindig visszamaradt néhány hal – ponty, kárász, egy-egy termetesebb keszeg – de leginkább a szúnyoglárva vonzott minket. Akváriumi halak számára nincs is ettől kívánatosabb csemege, átlényegült tekintettel reggeltől estig képesek vadászgatni ezekre a szögletes mozgású vízi akrobatákra.

A szúnyoglárvának egyetlen rossz tulajdonsága van: Ki szokott kelni.  Az ember gyanútlanul kirakja a vödröt az erkélyre, azonnal meg is feledkezik róla, egy hét múlva persze eszébe jut és rohan ki megnézni, hogy mi van vele. Letépi a vödör fedelét, aztán – mint mikor a benzin belobban – áll az emberfia egy hatalmas szúnyog-csóva közepén, ami csak árad-árad a vödörből, és nem akar véget érni. Aztán úgy tűnik, mintha a feletted lakó szomszéd hangját hallanád, amint a férjével ordítozik, valahogy így: „Gézaaaaa! Azonnal csukjál be minden ablakot, fuj, hát ez valami borzalom!” És ekkor eltűnődsz az élet célján és értelmén, előveszed a plankton hálódat és szép lassan elindulsz – szúnyoglárvát szedni. Hát igen.  Az élet nem habos torta!

Gumicsizma nélkül ne indulj el! Ez volt az első számú szabály. Laci bácsi lábméretét olyan 48-as körülire saccoltam. Ha elképzeljük mindezt combtőig érő halászcsizmaként – az már egy monstrum, egy erődítmény, egy Birodalmi Lépegető – akkor fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetett az, amikor mi megjelentünk valahol. A város területén még csak-csak disztingvált az öreg, de vidéken már simán beugrott hétmérföldes csizmájában a közértbe két zsömléért, meg egy kefirért – én meg utána. (Az eladók természetesen a pokolba kívántak minket, mert bűzlő, iszapos csíkot húztunk magunk után, mint valami elfuserált, két lábon járó csiga – és akkor magáról a látványról még nem is beszéltem!)

Van egy mondás, ami valahogy így hangzik: „Mikor megszülettél, sírtál, és körülötted mindenki mosolygott. Élj úgy, hogy mikor meghalsz, te mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon.”

Ez életcélnak sem kevés. Ehhez tartotta magát az öreg, és azt hiszem, sikerült neki. Most rajtam a sor. Én is megpróbálom. Csak az a baj, hogy ő ebben már nem segíthet nekem. (Egyébként meggyőződésem, hogy olvassa valahol ezt az irományt, és teli szájjal röhög a felhők között.)

                                                                                    

Erre mit lépsz, kishaver?   (3)

Laci bácsi lelkes önkéntes tűzoltó volt (na jó,nem lelkes) és ebből kifolyólag voltak bizonyos kötelezettségei is. Gurította a tömlőt, szaladt az akasztós létrával, gyakorlatozott gázálarcban és bizonyos időközönként rendelkezésre állt az Üzemi Tűzoltóság hivatalos helyiségében. Rendelkezésre állni azt jelenti, hogy megiszol párüveg sört, aztán lefekszel aludni a priccsre. Ha valami kigyullad a gyár területén, akkor eloltod. Olyan nincs, hogy nem oltod el! Annyi sör után, amit a brigád megivott, Laci bácsi szerint még a Reichstagot is eloltották volna – minden technika nélkül…

Mielőtt bárki rosszra gondolna, az öreg nem ivott egy kortyot sem, csak általában rosszkor volt rossz helyen. Ha valakinek születésnapja vagy névnapja adódott a brigádban – egy jó kis tűzesettel megspékelve – az öreg tuti hogy, véletlenül pont akkor volt műszakban, és dolgozhatott hat helyett. A fiúk persze próbálták ilyenkor is tenni a dolgukat, de vagy a víz nem jött a cső végén (rossz tűzcsapra csatlakoztattak) vagy egyszerűen eltévedtek a gyár területén a nagy kavarodásban.

Az államiak szerencsére mindig időben érkeztek, és nem lett galiba a bakikból. Azt azért szívesen megnéztem volna, amint Laci bácsiék szirénázva elrobognak a tűz mellett, aztán néhány kilométerrel odébb kétségbe esve keresik, hogy hol lehet?

A köd úgy hömpölygött, mint egy nagy fehér folyó. A völgyekben szabad szemmel is látszott, hogyan halad előre, és amerre elhaladt, némaságba burkolózott az erdő. A december nem arról híres, hogy madárcsicsergéstől visszhangzik a táj, de ha nincs ilyen fránya köd, azért talán elhangzott volna egy-egy „nyitnikék”, ami ebben a hónapban mindössze annyit jelent, hogy „minden rendben, még élünk.”

Az öreg tanított meg arra is, hogy az élet néha olyan, mint a ködös téli erdő. Csak úgy élhetsz túl, ha olyanná válsz, mint a madarak. Szükséged van rá – ha hiszed, ha nem – hogy néha „eldalolj” egy vérszegény „nyitnikéket”, különben nem éred meg a tavaszt. Hinned kell benne, hogy minden rendben van, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tűnik úgy, hogy minden rendben lenne. Ha esik, ha fúj, ha köd hömpölyög, és nem látsz az orrodig sem, azért csak örülj, dalolj, vigadj, és adj hálát Istennek, hogy részese lehetsz ennek a csodának, amit életnek neveznek. A köd pedig – előbb vagy utóbb – tisztulni fog.

Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam a hegyen, hirtelen világosodni kezdett a táj, előtűntek a nap sugarai, és ettől én is azonnal jobb kedvre derültem. Mintha repülőgép ablakából csodálkoztam volna rá a világra: Alattam a köd, fölöttem a szikrázó napsütés. A nap felé fordítottam az arcomat és azonnal megéreztem jóleső melegét. Átjárta a bőrömet, bekúszott a nyakam mellett a pulóver alá.

Még jó pár kilométert megtettem körkörösen fölfelé.  Ahogy visszanéztem, láttam kanyarogni magam alatt az ösvényt, és amint a köd határát figyeltem, nem akartam hinni a szememnek: Előbukkant a távolban egy fej, aztán egy ormótlan hátizsák, egy viharvert kabát – és legnagyobb megrökönyödésemre – Laci bácsi lépegetett a nyomomban fölfelé.

Legalább félóra előnyöm volt, lázasan gondolkodni kezdtem, hogyan tréfálhatnám meg az öreget? Pár méterrel lejjebb láttam egy kidőlt juhart – rudas korában érte a végzetes fejszecsapás, csak valamiért ott hagyták a fa tolvajok. Legalább öt méter hosszú volt, jó férfikar vastag. Erőlködéstől kidülledt szemekkel talpra állítottam, aztán neki támasztottam egy korosodó gyertyánnak. Addig ügyeskedtem, forgattam, míg olyan állapotba nem hoztam, hogy épp csak a „szentlélek”tartotta vissza az eldőléstől. Ha egy picit mozdítok rajta, sorompóként zuhan az útra Laci bácsi elé. Jó kis móka lesz!

A „túlélő felszerelésem” között mindig volt spárga – meg egyéb is, de másra most nem volt szükségem.  Ráhurkoltam a husángra a madzagot, aztán a másik végével fedezékbe vonultam egy közeli kőrakás mögé.

Jött az öreg, fürgén, ruganyosan, fújtatás nélkül, mint egy húszéves. Fölmértem a távolságot – itt az idő, most!  Meghúztam a spárgát – a fa meg se mozdult. Neki veselkedtem, és ember feletti erőfeszítések közepette sikerült útjára indítanom a dorongot, ami – legnagyobb meglepetésemre – úgy kezdett el dőlni, mint egy lassított felvétel. Az öreg csak jött, jött, a dorong meg – mintha gondolkodna a levegőben – ki akarta várni a legmegfelelőbb pillanatot, hogy egyszer, s mindenkorra agyoncsapja az öreget.

Lelki szemeim előtt megjelentek a másnapi újságok szalagcímei, mint például: „Erdőben csapta agyon az öreget!”vagy: „Kegyetlen gyilkos a hegyen!” – meg hasonlók – de a kocka már el volt vetve! Laci bácsi fel sem nézett, viszont csinált egy sasszét hátra felé, a husáng pedig fél méterrel az orra előtt csapódott a hóba. Aztán valami egészen váratlan dolog történt. Vigyorogva a búvóhelyem felé fordult, és csak annyit mondott: „Jancsikám, Jancsikám, most már nyugodtan előjöhetsz!”

Mint kiderült, az öreg még a völgyben járva kiszúrta a mesterkedésemet – olyan szeme volt, mint a keselyűnek, csak ő lentről fölfelé is látott – a lábnyomomat követve pedig mérnöki pontossággal meghatározta a „tetthelyet”. Ahol letért a lábnyom az útról, ott már figyelt az öreg, mint a róka, és játszi könnyedséggel kerülte ki a csapdát. Egy két baráti „kokit” és hátbavágást még kiosztott, de aztán szent volt a béke. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek sorompót Laci bácsi elé.

 

Erre mit lépsz, kishaver?   (4)

 – Jánoskám – kérdezte Laci bácsi –, nem láttad a plankton hálómat?

 – Dehogynem – mondtam rosszat sejtve –, délelőtt még a kezében volt, és planktont szedett vele…

 Az öreg homlokán viharfelhők gyülekeztek:

 – Ott felejtettem – suttogta elhaló hangon –, biztos, hogy ott felejtettem…

Azt már tudtam, hogy az öreg számára a plankton háló olyan, mint narkós számára a heroin: Ha nincs a keze ügyében, akkor gubanc van. Legutóbb uszkve száz kilométert kocsikáztunk érte – akkor a fűzfa mellett felejtette, a tónál –, de onnan meg sajnálatos módon ellopta a cigánygyerek. (Az infót egy horgásztól kaptuk, tehát volt egy szemtanúnk.) Nem hagytuk annyiban! Újra kocsiba vágtuk magunkat, és elpöfögtünk a cigánysorig. Viszonylag könnyen megtaláltuk az Aladárt, aki épp egy kóbor kutyát próbált meg befogni Laci bácsi hálójával.

  - Az öreg felhördült: - A hálóm! Valódi molnárszita szövet! – és úgy nézett rám mintha én lennék a hibás mindenért, aztán fülsüketítő dudálásba kezdett.

Aladár azon nyomban beszüntette a tevékenységét, és megszeppenve nézett, hogy vajon mit akarhat a két félőrült?

A plankton hálót elcseréltük vele egy tábla csokira meg egy kólára. A kóla mellesleg az enyém volt – már ittam is belőle egy kicsit. (Aladárt nem zavarta.)

Úgy tűnik, hogy a történelem és Laci bácsi ismétli önmagát. Most hasonló tortúrára van kilátás, azzal a különbséggel, hogy délelőtt a Hernád partját pásztáztuk, és nagy területet barangoltunk be az öreggel. Egy plankton hálót megtalálni itt már szinte lehetetlen feladat. Hacsak…

Elindultunk. Keresztül kellett vágnunk a városon, nem egyszerű közlekedni Miskolcon a csúcsforgalomban. Ismerős játszóterek mellett haladtunk el, szállt a hinta, pattogott a labda a fél-téglákból kialakított „kapuk” előtt, gyermekzsivaj foszlányait sodort felénk a szél.

Az öreg képes volt lelassítani, ha valahol tizenegyes rúgáshoz készülődött egy-egy szurtos kis emberpalánta, és a maga módján kommentálta is a történéseket:

- Figyeld! Félpályáról fut neki, mint Beckenbauer! - Na, ennek nagyobb volt a füstje, mint a lángja… 

- Így elbénázni azt a jó kis tizenegyest! - De azért az öregasszonyt majdnem kilőtte…

(A boldog Kádári időkben még úgy készültek a játszótéri focipályák, hogy a „kapuktól” csak néhány méter választotta el a gyalogjárdát, ahol jöttek-mentek az emberek. A rutinosabb járókelők mindig megvártak egy-egy nagyobb helyzetet – na, nem a játék szépsége, hanem a fejbe trafálás veszélye miatt – és csak akkor haladtak tovább, ha már a másik térfélen pattogott a labda. Láttunk öregasszonyokat eldőlni – mint egy krumplis zsákot –, mikor valamelyik gyerek jól megküldte a bőrgolyót, és a peches járókelő nem volt elég körültekintő, vagy elég gyors.)

Mielőtt rátérnék a legújabb plankton háló ügyre, még elmesélem azt a történetet, mikor az öreg visszarúgta a labdát: Egy tavaszi napon történt, fagylaltostól jöttünk, gyalog – gyengénk volt a csoki-puncs- vanília –, nagy halommal nyaltunk éppen, mikor elénk pattant a labda. Laci bácsi leállította, kicsit nekifutott… Az elgondolás az lehetett, hogy egy egészségeset belebikázik, de a tervezett irányhoz képest jobbra perdült a laszti, viszont erő az maradt benne rendesen…

A lövés útjában álló babakocsit elementáris erejű találat érte – cumisüveg és papír zsebkendő foszlányok imbolyogtak mindenhol a levegőben. A kismama elhűlve „büfiztette” tovább a csemetéjét, akit történetesen néhány másodperccel a becsapódás előtt vett ki a babakocsiból. 

Könnyben úszó szemekkel csak annyit tudtam mondani az öregnek, mint amennyit a méltán elhíresült Mosodás: „Laci bá – KELL EGY CSAPAT!”

 

Erre mit lépsz, kishaver?   (5)

Álmomban tudok repülni. Nem úgy, mint az angyalok, hanem mint a kenguruk, csak az én lábam soha nem ér le a földre. Repülök, aztán mielőtt földet érnék, magam alá húzom a lábamat – mintha hintáznék – új lendületet veszek, és hasítom tovább a levegőt. Annyira életszerű, hogy ébredés után percekig azon gondolkodom, hogy miért nem próbáltam ki eddig a valóságban is?

Most a Wartburg jóleső duruzsolása ébreszt – elaludtam az autóban. Még egyensúlyozok picit az álom és az ébrenlét határán, aztán összeszedem a gondolataimat.

Az öreg megint elhagyta a hálóját, csak most nincs semmi támpont, hogy merre keressük. Letehette útközben bárhol – de ahogy az öreget én ismerem, ebben az elhagyásban is lesz valami rendszer és logika. A múltkor, mikor végzett a plankton szedéssel, kimosta a hálót, suhogtatta – szárítgatta –, aztán letámasztotta a fűzfa mellé, hogy járja a nap meg a szél. (Itt találta meg később Aladár.) A háló kimosása után az élő planktonnal volt elfoglalva – szortírozta vödrönként – én sem vettem észre, hogy valami hiányzik a kocsiból.

Hirtelen világosság gyulladt a fejemben. Az őzcsapat lesz a megoldás! A távcsőért kotorászott, mikor feltűntek előttünk az erdőben. Csak vissza kell emlékezni, hol találkoztunk az őzekkel, és hogy meddig maradtunk a nyomukban. Úgy rémlik, hogy egy hatalmas, kiszáradt nyárfa közelében lehettünk. Az öreg úgy ismeri az árteret, mint más földi halandó a kiskertjét a hobbitelken. Biztosan be tudja azonosítani a környéket!

Mire ezt elmondhattam volna, már meg is pillantottam a kiszáradt nyárfát a kocsi ablakából – Laci bácsi tőlem függetlenül ugyanerre a következtetésre jutott, csak most más úton jöttünk, mint reggel. Ez egy rövidebb út volt, számomra teljesen ismeretlen.

- Megérkeztünk – mondta az öreg –, és jobbra rántotta a kormányt egy csalántenger közepén, ahol útnak nyomát sem láttam. De lett út. Simán eldöcögtünk a nagy fáig.

Háló persze sehol. Sötétedésig kerestük, de semmi.  Elcsigázottan érkeztünk haza, a kapuban Margitka néni várt minket.

- Lacikám – fordult az öreghez – meg van a hálód! A garázsban volt, a helyén, csak eldőlt és becsúszott az ajtó mögé. Én is alig vettem észre…

Az öreg rám nézett, és csak annyit mondott – vagy inkább kérdezett:

- Na? És most ne üssön meg a guta?

Aztán kacagni kezdett, hosszan, jóízűen, és mindannyian felvidultunk körülötte.  Morzsa kutya – a „vérszomjas” házőrző –, Margitka néni, aztán a csillagok az égen – és én.

 

Erre mit lépsz, kishaver?   (6)

A neonhalak riadtan kapkodták a levegőt a szűk zacskóban, szinte el sem hittük, hogy a távoli Brazíliából érkeztek. Sok-sok telefonálás, ügyintézés és több hetes várakozás után érkeztek meg Ferihegyre, ahol egy valószínűtlenül magas és vékony, szemüveges fiatalember nyomta a kezünkbe az átlátszó csomagot.

- Hát ők lennének azok – mondta a hosszúkás, és a fény felé tartva még egyszer utoljára meggyőződött róla, hogy élve, épen és egészségesen adja át őket a megrendelőnek. Innentől kezdve már a vevő bánja, ha a megrendelt hal netán gondol egyet, és kipurcan.

  Laci bácsival azon nyomban akcióba léptünk. Diszperzites vödörben jó kis „hazai” akváriumvizet hoztunk magunkkal, és minden eshetőséggel számolva egy elemes légkompresszort is beüzemeltünk. A halakat különösebben nem hatotta meg, hogy „csöbörből vödörbe” kerültek, ugyanolyan riadtan álldogáltak, mintha még mindig a zacskóban lennének. Laci bácsi szerint azonban nyerésre álltunk. Állítólag gyakran elő szokott fordulni, hogy a leendő akváriumlakók az új vízparaméterek miatt azonnal a hasukat kezdik mutogatni a gyanútlan akvaristának, és ezzel be is fejeződik a történet, még mielőtt elkezdődött volna. A mi halaink bezzeg példásan viselkedtek…

  Az öreg úgy vitte a vödröt, mint tűzszerész a bombát: Sehol egy fölösleges mozdulat, még csak a víz felszíne sem fodrozódhatott, „nehogy már valami bajuk legyen szegényeknek.” Utólag persze nevetségesnek tűnhet a nagy óvatoskodás – főleg manapság, a nagy internet- korszak közepette, mikor bárki meggyőződhet róla, hogyan is zajlik le egy halbefogás a trópusokon. (Hát nem túl kíméletesen.) A lényeg az, hogy ezek a nagyszerű élőlények sok mindent kibírnak, de nagyon meghálálják, ha valaki normálisan bánik velük. Az öreg ösztönösen ráérzett erre, és minden élőlény szinte kivirult a kezei alatt.

  A problémák ott kezdődtek, hogy nem találtuk a kocsit. A főépületből kilépve Laci bácsi egészen más irányba indult, mint kellett volna. Nekem sem tűnt föl, én csak mentem utána – mint úgy általában… Némi tanácstalanság után nekiindultunk, és módszeresen bejártuk az egész környéket, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen eltévedtünk. Visszamentünk a fő épülethez, és próbáltuk rekonstruálni a történéseket. Erről jöttünk, itt állhattunk meg – és – és tényleg ott volt a kocsi. Nagy buzgalmunkban vagy háromszor mehettünk el mellette anélkül, hogy észrevettük volna. Ja, kérem, ez itt nem a Borsodi ősvadon…

  Minden jó, ha jó a vége, a halakat beköltöztettük az anyósülés elé a lábtörlőre, én is beültem – lábam közt a vödörrel – és felkészültem az indulásra. Jó tíz kilométernyi kellemes autókázás után az öreg rájött, hogy a kistáskáját Ferihegyen felejtette, úgyhogy vissza az egész, jobban mondva ő vissza, én meg a nagy parkolóban a kocsiban maradva várakozó álláspontra helyezkedtem. (Sose lehet tudni, hátha az öreg megint nem találja majd a járgányt – legfeljebb integetek neki.) Letekertem az ablakot, leszedtem a vödör tetejét és kíváncsian nézegetni kezdtem a halakat. Egy vékonyka hang szólított meg. Összerezzentem.

- Azsok meg mik ott a vödöjben? Gijisták? – a hang irányába kaptam a tekintetem…

- Minek neked a gijista? Hojgászni? – a hang egy szőke kislányban folytatódott, aki lábujjhegyre állva mindent elkövetett, hogy valahogy belásson az autóba.

- Nem giliszták. Ezek halak. Nagyon különleges neonhalak – mondtam kicsit zavartan, és ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy odazárjam az orrát az ablakkal.

- Ejtévedtem – suttogta a kis nő szipogva – és szétkent néhány könnycseppet az arcán az öklével.

Na, már csak ez hiányzott! A sok ezer ember közül ez is pont engem tud megtalálni – gondoltam. Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és még időben észrevettem Laci bácsit, amint épp az ellenkező irányba indul a kocsiját keresni… Azonnal integettem neki – mint hajótörött a túl magasan szálló helikopternek –, aztán persze kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, a későbbiekben pedig megpróbáltam kombinálni a kettőt.(A szemem sarkából figyeltem a vékony hangút, remekül szórakozott!) Némi ordítozás és ugrálás után sikerült elérnem, hogy a járókelők megveregessék Laci bácsi vállát, hogy ugyan forduljon már hátra, mert valaki őhozzá kiabál. Az öreg széles mosollyal nyugtázta, hogy megtalált, felemelte a kistáskát, hogy mutassa – minden rendben!

  A kislányt kézen fogtuk, és ma már sokadszorra elindultunk a repülőtér főépülete felé. A terv az volt, hogy keresünk egy rendőrt, vagy egyszerűen leadjuk a biztonsági szolgálatnál, de az élet megint jobb rendezőnek bizonyult. Laci bácsi kiszúrt egy fehér ruhás nőt – jó messze tőlünk – aki kotlóstyúk módjára rohangált a járókelők között és láthatóan keresett valakit.

- Ő lesz a mi emberünk – mondta az öreg –, és a törpét óvatosan a nyakába ültette. Sejtésünk beigazolódott, a kislány azonnal lelkendezni kezdett. (Mint a vízfolyás.)

- Játom anyát! Engem kejes, juj, csak ej ne tűnjön! Menjünk gyojsan! Gyojsan!

Gyojsan mentünk. Néztük a nőt – mint agár a nyulat –, hogy valami módon el ne tűnjön a szemünk elől. Nagy hálálkodások közepette visszaadtuk a törpét, és a jól végzett munka örömével elindultunk a kocsink felé. Egy mondat foszlány – búcsúzóul – még megütötte a fülemet:

- …és gijiszták vojtak a vödöjben – mondta a vékony hangú a mamájának – de minden mást már  elfújt a szél.

  Azonnal a diszperzites vödörre vetettük magunkat. A neonhalak éltek és virultak, nagyon úgy tűnt, hogy nem lehet eltéríteni őket attól az elhatározásuktól, hogy bénázásaink ellenére is életben maradjanak.

- Harcra fel! – kurjantott az öreg –, és teljes gázzal elindultunk Miskolc felé.

Körülbelül másfél órába telt, amíg áthámoztuk magunkat Budapesten, és további négybe, mire feltűntek előttünk a Lenin Kohászati Művek kéményei.  Otthon voltunk! 

 

Erre mit lépsz, kishaver?    (7)

A díszhalas szobában egy gyönyörűen berendezett, tágas akvárium várta a távoli jövevényeket. Az érkezésüket megelőzően sokat dolgoztam azon, hogy minden tekintetben ideális körülményeket teremtsek a számukra. Folyami sódert szedtem a Hernád parton, szitáltam, válogattam, szortíroztam a dekorációnak szánt öklömnyi köveket. Na és a sódermosás! Lavórba teszel egy keveset – mondjuk öt-hat kilót – felengeded félig csapvízzel, aztán puszta kézzel kavargatod – kifulladásig. A homokszemcsék egymást mossák tisztára, ami néha olyan lassú folyamat, hogy másfél órába is telhet, mire kimosol egy adagot. Ha nem végzel tökéletes munkát, olyan lesz az akváriumvized, mint a pocsolya. Látni nem, csak sejteni fogod benne a halakat. A szűrő egy idő után megbirkózik ugyan az opálos vízzel, de tapasztalatom szerint jó pár halad rámehet a trehány munkára. Még mondja valaki, hogy az akvarisztika egy pihentető hobbi…

Gyula átjött a szomszédból – a szokásos sörrel a kezében – és megkezdte idegesítő vihogását. Mindig és mindenen vihogott. Az öreg nem tudom miért tűrte, hogy szabadon kószáljon az udvaron, talán azért, mert nem ártott a légynek sem, és valószínűleg mi voltunk az utolsó emberi lények, akiknek a közelében még jól érezte magát. Jó párszor megfigyeltem Gyulát a fűszerbolt előtt, amint a haverjaival álldogál, és meg-meghúzza a körbe járó boros butykost, de mindig merev és mosolytalan volt az arca. Néha nem is köszönt, csak a semmibe révedt, mintha észre se vett volna. Az öreg szerint démoni erők tartották fogva a lelkét, és húzták egyre lejjebb és lejjebb, ahonnan többé már nincs visszaút. Mi voltunk számára a mentsvár, az utolsó kapocs.

- Be vagyok rúgva, Jancsi – mondta a mi Gyulánk –, és úgy sasszézott oldalra négyet, hogy közben a sörösüveget a feje fölé tartotta. (Mint valami kezdő kötéltáncos, aki egy sörösüveggel egyensúlyozva éppen nekiiramodik a szeren.)

- Háj! Azt látom – vetettem oda foghegyről – ez most biztosan valami ritka és kivételes alkalom. Legutóbb körülbelül tegnap láttalak részegen, de nem vagyok túl jó megfigyelő… Várjunk csak… Reggel találkoztunk a bolt előtt. Az is ér?

Gyula boldogan vett részt minden diskurzusban, ami – ha csak egy szemernyit is – azzal az eshetőséggel kecsegtetett, hogy néhány másodpercre kiragadhatja őt az alkoholizmus okozta mély depresszióból. Így hát azonnal fellelkesült a poénon.

- Ér hát! Nem lehet mindenki homokos… akarom mondani, nem moshat mindenki homokot! Inni is kell valakinek – rötyögött borízű hangon – és nagy svunggal a szék mellé ült, úgy kellett feltámogatnom. Margitka néni közben meghozta az ebédet – gulyáslevest, lekváros buktát – jobban mondva az én ebédemet, amit a Gyula készült elfogyasztani.

- Mindjárt hozok neked is – nézett rám bíztató mosollyal – és visszasietett a konyhába.

Vendégünk marokra fogta a kanalat, és kábé minden harmadik blikkre sikerült is eltalálnia a száját – krumplival, hússal – a folyékony rész rendre visszacsorgott a tálba, meg a nadrágjára.

Margitka néni rosszallóan csóválta a fejét:

- Gyula, ez így nem mehet tovább! Teljesen tönkre teszi magát azzal a sok itallal. Próbáljon szabadulni tőle! Érti? Próbáljon!

Gyula tudta jól, hogy mit jelent „próbálni”. Az öreg – meg persze Margitka néni is – gyakran idézgetett neki a Bibliából.

 „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (János első levele, 1. fejezet 9. vers.)

„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (János evangéliuma, 8. fejezet 32. vers.) 

A Károly Gáspár féle Biblia most is ott volt az ebédlő asztalon.

Gyula megebédelt, aztán szó nélkül felállt és hazament.

Hozzá hasonlóan én sem hittem az ilyen hókuszpókuszokban, mint bűnbocsánat, kegyelem, mennyország meg pokol - úgyhogy tökéletesen egyet tudtam érteni a Gyulával. De a mi Gyulánk nagyon belerondított a közepébe. Unalmas (vagy inkább józan?) perceiben elkezdte olvasni a Bibliát, és néhány évvel később végleg letette a poharat. Ugyanolyan normális ember lett belőle, mint te, vagy én. Azt a rengeteg pénzt pedig, amit eddig italra költött, most akváriumokra és halakra költötte. (Az én zsebpénzem meg valamiért a többszörösére nőtt... Halleluja!)

Az öreg úgy magyarázta ezt az egész pálfordulást, hogy ha valamiben (vagy valakiben) nem hiszünk, az nem jelenti azt, hogy az a valami (vagy valaki) nem is létezik. (Például Mennyország, Isten személye.) Ha valamit nevetségesnek tartunk és kigúnyolunk – mint például én a Bibliát – az nem jelenti azt, hogy a Biblia nem is működik. Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a kórokozó baktériumokat nem ismerte ugyan, de hitt a klórvizes kézmosásban, ami önmagában is elég volt ahhoz, hogy szülő nők ezreit mentse meg a gyermekágyi láz okozta haláltól. Gyula számára a Biblia volt a „klórvizes kézmosás”, ami minden bizonnyal meg is mentette az életét. De térjünk vissza az „anyák megmentőjéhez”, Semmelweis Ignáchoz. Állítólag ugyanúgy keresztbe tettek neki, mint annak idején Jézusnak. Szélmalomharcot vívott az orvostársadalom begyepesedett, ostoba képviselőivel - és innen már nekem is ismerős volt a történet, hiszen én is ebben a világban éltem. Szegény Semmelveis! 

Az öreg újra elmesélte a "Vakon született meggyógyítását", ami arról szól, hogy Jézus meggyógyít egy embert, és az "embertársadalom jeles képviselői" – vagyis a beképzelt okostojások - azonnal arról kezdenek el vitatkozni, hogy bűnös-e a Názáreti, amiért nem átall meggyógyítani valakit „szombatnapon”. (Mintha a szombatnapi nyugalom farizeusi módon való betartása, vagy be nem tartása lenne ebben a történetben a legfontosabb!) Aztán hamar megszületik a végeredmény, az ítélet: "Mi tudjuk, hogy ez az ember (mármint Jézus) bűnös!" -  és itt jön az a rész, ami miatt nagyon a szívembe zártam ezt a történetet. A vakon született - aki Jézusnak köszönhetően most már lát - csak annyit mond nekik: "Én nem tudom, hogy kicsoda (bűnös-e?) ez az ember. Csak azt tudom, hogy eddig vak voltam, most pedig látok." 

Hát ez tökös válasz volt, annyi szent! Én legalább is komolyan elgondolkodtam rajta. Meg hát ott volt ez az idétlen Gyula is… De ez még egy nagyon távoli történet...

 

Erre mit lépsz, kishaver?    (8)

Elég volt! Nem csinálom tovább! Csak tanulok reggeltől estig, a matektanár meg ki nem állhat – ez kölcsönös egyébként, és arról is vannak sejtéseim, hogy mire fel ez a fene nagy rosszindulat – de hát ő kezdte a háborút!

Én „csak” kint felejtettem a lábam, mikor a padok között sétált a tűsarkúban, és az óta egyesnél jobb jegyet valahogy sosem bírok szerezni. Akkorát tanyázott, hogy lerepült az egyik cipője – nagyon csúnya látvány volt, nekem elhiheted!

Persze mindenki röhögött, ahogy illik. Előzékenyen visszaadtam a cipőjét, de rögtön láttam, hogy itt egy jó darabig nem lesz haver felvétel.

(Hát így legyen az ember előzékeny, kulturált, jól nevelt meg minden… Ez most vicc volt.)

 Azonnal rohant velem az igazgatóhoz, intő, ordítozás, „édes fiam, ezt meg hogy képzeled?”, satöbbi. Másnap több ismeretlenes egyenlettel kezdtünk a táblánál, tele gyökökkel meg törtekkel. (Még nem is vettük.) Bele is tört a bicskám rendesen. És a feleltetések folytatódtak, véget nem érően, szinte már rutin szerűen, és mindegyiknek ugyanaz lett a vége.

- Egyes, menj a helyedre!

Eleinte azt hittem, hogy hirtelen felindulásból teszi – többször is bocsánatot kértem tőle, őszintén – de aztán rájöttem, hogy ez előre kitervelt módon és aljas indokból való elkövetés. Nincs esélyem. De aztán egyik napról a másikra hirtelen minden megváltozott. Azt nem mondom, hogy megkedvelt a Maca (Gallus Mária) de legalább békén hagyott. 

Az öreg állítólag bement a suliba és elsimította a dolgot. Elképzeltem szegényt, amint felveszi az öltönyt, a nyakkendőt – mindkettőt utálta – aztán erőt vesz magán, és elindul egy eleve rossz ügyet képviselni. Miattam. Szeretetből. Az egyik osztálytársam édesanyja, aki szintén tanár volt a suliban, jelen volt a történteknél. Az öreg illedelmesen kopogott, benyitott, majd kedvesen mosolyogva közölte, hogy Gallus tanárnővel (Galuskával) szeretne beszélni. Aztán csöndesen belekezdett:

- A gyerek hibát követett el. Megbánta a dolgot. Büntesse meg, rúgassa ki az iskolából, vagy bocsásson meg neki. De ne mutasson neki rossz példát, mert egy tanárnak nem az a feladata.

Mindenki a nagyapámnak gondolta Laci bácsit – a rokonsági-hozzátartozói viszonyt egyébként nem is firtatták, nem is kérdezték – mert annyira egyértelműnek tűnt a dolog. Így hát fogalmuk sem volt róla, hogy milyen minőségében mond védőbeszédet az öreg. Pedig ő „csak” a barátom volt.

Néhány év múlva simán leérettségiztem. Matekból is.

 

Erre mit lépsz, kishaver?    (9)

A neonhalak nagyszerűen érezték magukat. Mondhatnám úgy is, hogy éltek, mint hal a vízben, de ezzel nem fejezném ki tökéletesen a lényeget: Ezek a halak dagadtak voltak, mint egy disznó. Gyula szerint az anyjuk hasában sem volt ilyen jó dolguk, és ha tehetné, ő legszívesebben kopoltyúkat növesztene és befeküdne melléjük az akváriumba. Ezzel a költői képpel azt szerette volna érzékeltetni, hogy milyen jó is az, mikor valakit naponta többször is megetetnek.

Gyula persze már megint az én helyemen ült az asztalnál, és lapos pillantásokat vetett a konyha felé, ahonnan ez idő tájt Margitka néninek kellett feltűnnie. Ez a mi Gyulánk nem kicsit volt pofátlan, de nem tehettem ellene semmit, mert ő is vendég volt, mint én, és őt is ugyanolyan szívesen látták a háziak, mint engem.

- Aztán hogy is volt a múltkor, mikor felrúgtad a matektanárt? – vigyorgott Gyula, és lepöccintett egy nagy adag hamut a cigarettájáról a hófehér abroszra.

- Mondtam már, hogy ne dohányozz itt, hülye! – próbáltam más mederbe terelni a beszélgetést, és a lepergett hamut gondosan az ölébe fújtam. – Ha meg dohányozni akarsz, húzzál ki innen! – de Gyula nem hagyta magát.

- Azt mondják, berágtál rá valamiért, és matek óra közben felrúgtad, mint egy bolondgombát. Így volt?

Észrevettem, hogy hintázik a széken. Egyre lezserebbül, egyre hátrébb dőlve, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy lezárjam a beszélgetést: Egy kecses mozdulattal beborítottam Gyulát székestől a planktonos vödrök közé. Azt inkább nem írom le, hogy miket mondott, de káromkodás közben – amíg kiválogatta magát a vödrök közül – olyan önfeledten és jókedvűen nevetett, hogy kicsordultak a könnyei.

Na, mondom, ez kell ennek… „hogy érezze, hogy törődnek vele.” (Ezt az utóbbit az öreg szokta mondani Gyuláról, a háta mögött, csak egészen más aspektusban.)

- Hát te egy idióta vagy! – lihegte Gyulus nevetéssel küszködve, és a könnyeit törölgette. – Már vagy tíz éve nem röhögtem ilyen jót!

Gyorsan kilátásba helyeztem, hogy fog ő még sírni is, ha nem száll le rólam, aztán lepacsiztunk. Mindkét részről el lett felejtve a dolog.

 

Erre mit lépsz, kishaver?  (10)

A lenyugvó nap sugarai sejtelmesen szűrődtek át az öreg fenyőfák ágai között. A távolból valami szokatlan, ismeretlen mocorgás félét hallottam, de mivel nem vagyok ijedős, ezért nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Fiatal volt még az idő. Éjjeli vadlesre mindig korán – még világosban – kell érkezni. Ez egy olyan aranyszabály, amit nem érdemes megszegni. Egyesek hónapokig járnak lesre eredmény nélkül –  mert minden vad messziről elkerüli őket – én viszont szinte mindig találok valami érdekeset. Mások fotót készítenek a vadakról, nekem tökéletesen elég, ha megfigyelhetem őket. Én csak az agyamban rögzítem a képeket.

 Az erdei zajok okozója sok minden lehet: Feketerigó, cickány, nyúl, őz, kóbor kutya, vaddisznó, egy illegalitásban lévő kegyetlen pszichopata – ez utóbbit kívántam a legkevésbé. A mocorgás, csörgés, zörgés csak nem akart abba maradni, ezért kénytelen voltam utána járni a dolognak. Beszüntettem az arcom napoztatását és éber üzemmódba kapcsoltam. Kinyitottam a szemem, de továbbra is teljesen mozdulatlan maradtam.

A szüleim nem örültek neki, hogy éjjel nappal az erdőt járom. Szerintük egy ilyen korú gyereknek, mint én, éjszaka otthon van a helye! Maradjunk annyiban, hogy a magányos éjjeli vadles tényleg nem hétköznapi elfoglaltság egy tizenhat éves gyerek számára. Ezt Laci bácsi is így gondolta, de szüleimmel ellentétben ő nem akart mindenáron lebeszélni róla.

 Az öreg megtanított rá, hogyan ismerhetem fel a különféle vadcsapákat, váltókat, hogyan tudom legegyszerűbben megállapítani az éppen aktuális széljárást, hogyan kell mindig a megfelelő irányból közelíteni az állatok felé, hogy ne áruljon el a saját szagom. És megtanított arra is, hogyan kell megvédeni magam. Mert az erdőben nem a vadállatoktól kell félni igazán.

Azt hiszem jó tanítványa voltam. Szerettem magaslesről bámulni az erdőt – mint ő – de legjobban a talajszintről történő megfigyeléseket szerettem. Még ma is – meglett férfiként –, ha erdőben járok, azonnal kiválasztok magamnak egy vastagabb törzsű fát, vagy egy terjedelmesebb bokrot – az óhajtott vad útvonala (váltója) mellet –, leülök, és várom a jó szerencsét.  Az állatok szinte percre pontos „napirend” szerint élnek. Ha nem zavarja meg őket semmi, szinte végletekig hűségesek a megszokott útvonalaikhoz. A laikus szemlélő persze azt hiszi, hogy csak hozzám hűségesek. (Vagyis, hogy – piszok nagy szerencsém volt már megint!)

Ne higgy az irigyeknek! A recept a következő: Megkeresed a vad útvonalát, meghatározod az uralkodó széljárást, és ennek megfelelően kiválasztasz egy fatörzset, aminek kényelmesen neki veted a hátad. Jó, ha van nálad egy szakadt szivacsdarab, kispárna, vagy valami hasonló, mert legkevésbé a feneked fogja bírni a gyűrődést. Mert gyűrődés, az lesz – ha igazán komolyan gondolod.  Órákat fogsz ülni és figyelni, hallgatózni. Meg fogsz lepődni, mennyire „forgalmas” tud lenni a látszólag kihalt erdő. Menj időben – sötétedés előtt – és légy türelemmel. Maradj teljesen mozdulatlan akkor is, ha a közeledő vad esetleg észrevesz. Ha jó a széljárás, nagy valószínűség szerint egy eddig még nem látott tereptárgynak fog tekinteni, és békésen elgaloppozik, vagy elballag melletted. (Akkor van gond, ha szilárd elhatározásra jut, hogy márpedig meg kellene szaglászni közelről is azt a furcsa valamit. Mert akkor csomagolhatsz, és indulhatsz haza.) Ha félsz a sötétben, eszedbe ne jusson éjjeli vadlesre menni!  Ennyi. Egyébként azon is meg fogsz lepődni, hogy milyen világos az éjszakai erdő. Ha pedig a hold is „kisüt”, akkor aztán tényleg te lehetsz a király!

 

Erre mit lépsz, kishaver?  (11)

Ott tartottam az előbb, hogy valami szokatlan dolog mocorgott a bozótban. Közvetlenül az erdő szélén választottam magamnak leshelyet, de azért még bőven a fák között, hogy a fenyőerdő jótékony félhomályát és hűvösét kiélvezhessem. Vajon mi lehet az? A tűleveleken nesztelen a járás, de – ha kell – kúszva is simán meg tudok tenni vagy kétszáz métert. A kúszás mellett döntöttem. Fogadjunk, kedves olvasó, hogy  még soha nem kúsztál fától fáig egy fenyőerdőben? Nem vesztettél sokat – már ami a kúszást illeti – mert úgy tele megy az inged, nadrágod, gatyád tűlevelekkel, hogy úgy nézel ki a végén, mint egy sündisznó. Viszont valamit valamiért. Ha bevállalod, esetleg láthatsz egy-két vadat.

Mondjuk, láthatsz egy kondányi vaddisznót, amint békésen turkálnak a puha erdei talajban – kivéve az anyakocát, aki szó szerint leesett állal, és már-már emberien bárgyú arckifejezéssel esik seggre előtted a meglepetéstől, hogy ezt meg hogy képzeled? Hogy csak úgy megjelensz? Aztán röffen, vagy inkább ordít egy nagyot, ívben meghajló testtel csinál egy hátra arcot, és – földindulás, égszakadás – már robog is az egész konda, mint anno Karthágónál a harci elefántok. Ez természetesen a kedvezőbb forgatókönyv, mert ha még túl kicsik a malacai, akár fordítva is elsülhet a dolog, és neked kell szaladnod – hegynek fölfelé – mint valami legújabb kori Hannibál.

Körülbelül húszlépésnyire közelítettem meg a bozótost. Egy vadász ücsörgött benne háromlábú székén, de akkora zajt csapott, hogy a vadak ma éjjel biztosan bemennek inkább a faluba, ha egy kis csöndre és nyugalomra vágynak. Túró Rudit evett – komótosan letépte a rudacskákról a papírt, összegyűrte, zsebre rakta. (Ez jó, legalább nem szemetel!!!) Aztán egy Sport Szelet következett – hasonló hangorkán közepette – majd jött néhány Balaton Szelet. Te jó ég – gondoltam – ez egész éjjel zabálni fog! Kétliteres Coca Colás palackot vett elő – sziszegve, fröcsögtetve – lecsavarta a kupakot. Ivott, nyelt, böfögött – komolyan mondom – biztos, hogy lehallatszott egészen a faluig!

Talán az lesz a legjobb, ha most haza megyek – gondoltam. Vagy várjunk csak… ha most hirtelen felállnék, és jó hangosan ráköszönnék, az minimum egy alsónadrág csere lenne a részéről. Akkor lehet, hogy ő menne haza… De az is lehet, hogy szimplán szívrohamot kapna az ijedtségtől – az meg nem hiányzik senkinek.

Szépen visszamentem a helyemre – most már nem kúszva – mert ez a vadászok gyöngye azt se vette volna észre, ha esetleg biciklivel megyek. Elkeseredtem. A ma esti programomnak lőttek. Nyugodtan elővehetne akár egy kisrádiót is, vagy inkább egy tévét. Legalább megnéznénk a Fradi – Diósgyőrt a Vitrayval – az legalább egy halk szavú, csöndes gyerek…

 

Erre mit lépsz, kishaver?  (12)

Finoman köhintettem néhányat – hogy meg ne ijesszem szegényt – nézegettem jobbra, balra, hogy gyanútlan túrázónak tűnjek, aki éppen csak a naplementében gyönyörködik e kies vadonban. Megreccsent egy ág. A szemem sarkából figyeltem, amint a stüszi vadász megkezdi a becserkészésemet. Lopakodott, mint egy túlfejlett medvebocs, közben minden létező korhadt gallyra rálépett – recsegve-ropogva – ami egy fenyőerdőben azért nem kis teljesítmény…

- Jó estét kívánok! – köszönt rám jó hangosan, és pajkosan mosolyogva várta a „hatást”. Biztosan azt gondolta, hogy most aztán jól berezeltem, hogy így a „semmiből” előtűnt hirtelen, de mivel minden ijedtség nélkül visszaköszöntem, és bátorítólag visszamosolyogtam rá, azon nyomban élénk csevegésbe kezdett.

- Hej, fiatalember, egyből kiszúrtam ám magát! Olyan fülem van, mint a rókának!

Ami igaz, az igaz, tényleg elég vörös volt a füle, de én valahogy a siketfajdra asszociáltam.  Ha rókát akar, hát legyen róka.  Csak nem fogok itt összeveszni vele?

Megtudtam tőle, hogy „nincs már egy fia vad sem ebben a nyomorult erdőben”, meg hogy „elég gyakran szokott itt üldögélni, de hát semmi értelme.”

Gyermekorvos volt Ernő bácsi – így hívták újdonsült ismerősömet – és volt egy hasonló korú unokája, mint én, de „azt ki se lehetne zavarni az erdőbe”. Ami őt illeti, „ha egy lövés nélkül megy haza, neki már az is megérte, mert hát „a legfontosabb a jó levegő és az egészséges életmód!”

(Nocsak, nocsak! És az a sok édesség, az smafu?)

Mintha olvasott volna a gondolataimban, megkérdezte:

- Fiatalember, szereti az édességet?

Mondom – már hogy ne szeretném! - A Sportszelet meg a Balaton szelet a kedvencem, na meg persze a Túró Rudi – Rudi nélkül egy napot se bírnék ki!

- Nahát, micsoda véletlen – örvendezett – ő is pont ezeket az édességeket szereti, és momentán van is a zsebében néhány darab. Lehet abban valami sorsszerű, hogy ma itt mi találkoztunk, úgyhogy meg is kínál mindegyikből!

Ernő bácsiról még annyit, hogy láttam már elhízott embereket, akik kövér létükre szálfa termetűek voltak – mintha a természet a magassággal akarta volna kompenzálni a terebélyességet - viszont újonnan szerzett ismerősöm nem tartozott közéjük. Ő kövér volt és alacsony, mégpedig abból a fajtából, amelyiket könnyebb volt átugrani, mint megkerülni. (Tipikus példája a „nesze sánta, itt egy púp”szomorú esetének – ha esetleg ismernéd a viccet...)

Miközben beszélgettünk, egy fekete gólya húzott el közvetlenül mellettünk – ritka madár, a fészke itt volt egészen közel, a fenyvessel átellenben lévő gyertyános-tölgyesben. Ernő bácsi persze mit sem látott belőle.

 Imént elhagyott leshelye mellett – a szedrestől párszáz méterre – három őzike kandikált ki a sűrűből, mintha csak azt tudakolták volna, hogy akkor most szabad-e kiballagni, legelni a tisztásra, vagy nem? Óvatosan megindultak, és nagy bátran átlépegettek előttem… de ezt már én sem hagyhattam szó nélkül…

 A vadászok gyöngyét csöndre intettem, és megkértem, hogy forduljon hátra, ha „ebben a nyomorult erdőben”, ahol „nincs egy fia vad sem”, látni akar három szelíd őzikét, akik halknak egyáltalán nem nevezhető társalgásunk ellenére bátran kijöttek legelészni a tisztásra.

 A doki nem kapkodott a puskája után – (nagyot nőtt a szememben!) – csak csillogó szemekkel, mosolyogva nézte őket, amint óvatosan legelészve eltűnnek a szemünk elől.

Búcsúzóul még megbeszéltük, hogy jövő szombaton ugyanitt találkozunk, majd elhívom Laci bácsit, és mutatunk neki néhány  vaddisznót. Durranthat is közülük egyet-kettőt, ha van rá engedélye. Azt mondta, hogy ő nem szokott előre inni a medve bőrére. Nekem meg az jutott eszembe, hogy adhatott volna egy kis Coca-Colát is – de hát ne legyünk telhetetlenek…    

Erre mit lépsz, kishaver?  (13)

Bejártuk a fél várost tőzegért. Az öregnek olyan különleges igényei voltak, hogy tátott szájjal hallgatták a gazdaboltosok, a virágboltosok, meg a különféle kertészeti árubeszerzők. Amikor pedig a „hidrogénion koncentráció negatív logaritmusáról” kezdett előadást tartani – szintén a tőzeggel kapcsolatban – furcsa fények gyulladtak az addig csak kíváncsi szemekben…

-„ Most akkor tőzeg kell, vagy valami antianyag?” – jegyezte meg szemérmes vigyorral egy Gyuri nevű eladó a Kertész Áruházban – és a nyomaték kedvéért még hozzá tette: „Ez itt nem az Űrkutató Központ! Kapa van, meg gereblye!”

Az öreg vette a lapot, és azonnal rátromfolt a „sziporkázó” poénra: „Hát, Gyurikám, azért az se a véletlen műve, hogy te kapát árulsz, nem pedig űrhajót…”

(Gyuri egy kicsit elvörösödött, és diszkréten körülnézett, hogy hallotta e valaki?)

Amúgy rendes tag volt ez a Gyuri – találkoztam már vele az öregnél is, díszhalakat vásárolt tőle hébe-hóba – neki is volt akváriuma. Megígérte, hogy tőzeg ügyben majd megpróbál „intézni” valamit. (Pár nap múlva telefonált, hogy „izzíthatjuk a rakétákat, megérkezett a csodacucc!”)

Egyébként jellemző volt az öregre, hogy miután kijöttünk a Kertész Áruházból, azonnal elgaloppozott a büfébe, vett egy jéghideg Coca-Colát és beadta a Gyurinak. Azt mondta, hogy nem volt jó a poén. Biztosan megbántotta azt a „szegény gyereket".

- Jánoskám, hogy lehetek én ilyen? – kérdezte a fejét csóválva.

 Erre nem tudtam a választ. (Mikor velem poénkodott, az nem zavarta.)

A régi szép időkben még egyszerű volt akváriumot készíteni. Csak elmentünk egy ismerős üvegeshez - a sok közül - és elkértük tőle a hulladékot. A legtöbb üvegessel olyan kapcsolatban volt az öreg, hogy még rendszerezték, csoportosították is neki a lehulló üvegcsíkokat, darabokat. Ha kihívták valamelyik szakit üvegezni, házhoz – mert például a szomszéd Pistike egy csinos kis lyukat ütött a konyhaablakon, csúzlival – megkaptuk az egész táblát. Lett akváriumunk dögivel!

Most picike akváriumokat készítettünk, négy-öt liter körülieket, meg egy nagyot, egy százliterest.

A nagyot esővízzel töltöttük föl, a kicsik vártak a sorukra, üresen.

Laci bácsi beindult. A nemes tőzeget női nylon harisnyába tömködte, aztán belógatta a nagyakváriumba. (Gyula furcsán méregette, kacsintgatott rám, hogy akkor most minden százas-e az öregnél?) Minden százas volt. A randa harisnyát benne hagytuk az akváriumban. Másnap délutánra az akváriumvíz olyan lett, mint az ötórai tea.

 –  Fiúk, most megmérjük az akváriumvíz ph-ját! – mondta roppant komoly arccal, és elővett valami kütyüt, egy kémcsőszerű üveghengert, némi vegyszert és egy pipettát. Hümmögött, csepegtetett ide, csepegtetett oda, a lényeg az, hogy nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel… (Nem értettünk semmit az egészből.)

A teaszínű vizzel feltöltöttük a kisakváriumokat, és mindegyiknek az aljára tettünk egy-egy zöld színű perlonvatta darabot. Minden akváriumba egy pár neonhal került. Utóljára a vödörben láttam ilyen tanácstalannak szegényeket, alig-alig mozdultak, csak álltak bánatosan, és szemmel láthatóan vissza kívánkoztak a vízinövényekkel gazdagon beültetett nevelő medencéjükbe.

Gyula azonnal rátapintott a lényegre: -"Ezek be vannak sz@rva!" - jegyezte meg ellentmondást nem tűrő hangon, aztán csak nézte, nézte őket a megkopott fotelból, hosszú percekig, néha még dohányozni is elfelejtett. Gyulának egyébként nagyon bejött ez az akvarisztika. Kocsmába menet mindíg beugrott pár percre, egyre tovább és tovább maradt. Józanul nem volt egy szószátyár típus. Ha jó passzban volt, órákig elüldögélt egy-egy akvárium előtt, anélkül, hogy a hangját hallotuk volna. Ha nem volt jó passzban, akkor meg állandóan járkált a lakásban, mint "az Urbán lelke". (Hogy ki lehetett ez az "Urbán", azt nem tudom, de az öreg mindíg őt emlegette.) 

Erre mit lépsz, kishaver?  (14)

Csípősen hideg volt a reggel. Apró kis hullámok fodrozódtak a tó tükrén, a szél a hátunk mögül fújt, bevetett készségeink reményteljesen várták a kapást. Megpróbáltam a lehető legtökéletesebben „elbújni” a kabátomban. A vállaim közé húztam a nyakam, nehogy valami úton-módon elillanjon az a kis meleg is, aminek még boldog tulajdonosa voltam. Az öreg úgy ült mellettem, mint egy pelikán. Rezzenéstelen arccal, mint aki nem lát, nem hall, nem érez.

Az ő ötlete volt ez az egész. (Ilyen időben horgászni…Brrr…) Aztán egyszer csak megszólalt:

- Látod a sast? Előttünk, távol, a nyárfák fölött!

A messzi távolban lomha szárnycsapásokkal pontosan felénk tartott egy hatalmas madár.

Jött, jött, egyre nagyobbnak tűnt, nekem meg hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez most vagy engem, vagy az öreget szemelte ki zsákmányául, és hamarosan kiemeli valamelyikünket a bokrok közül. Néhány méternyire csapott le tőlünk a vízre – a következő pillanatban már egy rekordlistás pontyot szorongatott a karmai között – aztán megpróbált újra a levegőbe emelkedni, de nem sikerült neki. A nagy hal valószínűleg rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, és éktelen nagy ribilliót csapott a gyilkos karmok között: Megpróbálta mélybe húzni hívatlan „vendégét”, egyszóval mindent elkövetett, hogy lekerüljön az étlapról. A sas – szügyig merülve – egyre nyugtalanabbul tekintgetett az ég felé, miközben félárbocnyi szárnyaival kétségbe esetten lapátolta az életet jelentő levegőt.

Döntetlenre állt a meccs. És ha mindez még nem lett volna elég: Laci bácsinak akkora kapása volt, hogy alig tudta utólérni a mélybe igyekvő horgászbotot…

Ez nem lehet igaz! Belegabalyodtak Laci bácsi horgászzsinórjába??? Az öreg bevágott, és már-már úgy tűnt, hogy hamarosan ura lesz a helyzetnek, mikor mindkét lábával egyszerre csúszott meg a sikamlós fövenyen. (Olyan hátast dobott szegény, hogy felszisszentem.) Ő nem érezte túlságosan tragikusnak a dolgot – még estében is pumpált, tekert, zsinórt csévélt – mintha csak szándékosan vette volna fel ezt a fölöttébb szokatlan testhelyzetet.

Ahogy kapaszkodott a horgászbotjába, a zsinór végén szunnyadó őserő pillanatokon belül újra talpra állította. Laci bácsi kiemelkedett a sárból, mint egy jógi, és még pont idejében sikerült lazítania a féken, hogy orra ne bukjon.

- Jánoskám, készítsd a szákot! – mondta kipirult arccal, miközben belelépett a gilisztás vödörbe.

Na, ezt szerettem benne! Ezt a kincstári optimizmust! A hal még olyan messze volt, mint a világbéke, de ő már (gilisztás vödörrel a jobb lábán) a szákolást tervezgette!

Gyorsan felszaladtam a kocsihoz, kikaptam belőle a szákot – aztán visszafelé már én is a fenekemen csúszva érkeztem… De ki bánta? A nagy hal a horgon táncolt!   

Laci bácsi is táncolt. A vödör valahogy megszorult a lábán, és sehogyan sem tudta lerúgni magáról. Segítettem neki - nagy nehezen megszabadult a kolonctól - aztán megújult erővel tekert, pumpált, csévélt, és rendkívül elégedetten hümmögött. (A sas időközben szintén szabadult szorult helyzetéből, hal nélkül ugyan, de legalább ép bőrrel és egészségesen hagyta el a „színpadot”.)

Most már mi voltunk a főszereplők! Laci bácsi fárasztás közben hirtelen hátrálni kezdett, és jó érzékkel sikerült összetaposnia néhány kolbászos szendvicset. (Azonnal észre vette, hogy valami puhára lépett, és igazi gentlemanként elnézést kért tőlem.)

Aztán a vadonat új hátizsákom következett. ("Hát ez meg mi volt?") Az ADIDAS tatyómért ölni tudtam volna!

Ismét úgy érezhette, hogy némi magyarázattal tartozik, mert azonnal megpróbálta menteni a menthetőt:

- Jánoskám, ez a hal egy másik hal! Nem az a hal, amit a sas elkapott! Ez sokkal nagyobb!

Ja, hát akkor minden rendben! Megnyugodtam! A horgászhelyünk lassan úgy nézett ki, mint Mexikóváros földrengés után, mindketten csöpögtünk a jéghideg sártól, a gilisztás vödröm békésen ringatózott a hullámok között, az öreg pedig vészesen közelített a távcsövem felé. Azt már nem! Még időben sikerült biztonságba helyeznem a drága holmit, de ugyanezt már nem mondhattam el az öreg szemüvegéről… (Na jó, lehettem volna egy kicsit fürgébb is...) Mint szomorú mementó egy öldöklő csata után – lencse és keret nem volt többé!

Mi jöhet még?  Az öreg szinte tökéletesen legyalulta a tópartot. Erősen kíváncsi lettem a halra, ami nem az a hal, hanem egy másik hal – de azért valami köze neki is lehetett ehhez a pusztításhoz!

Erre mit lépsz, kishaver?  (15)

Gyulából előbb-utóbb élsportoló lesz! Reggel láttam a buszból, amint a parkban fejkörzéseket végzett, gimnasztikázott, helyben futott - egyszóval életmód váltás küszöbén állt nagypiás barátom. (Erőnléte kábé annyi, mint a kiskacsának tavasszal. Meghúzza a füvet, aztán seggre esik.) Tuti, hogy az öreg keze van a dologban!

Az letagadhatatlan tény, hogy Gyulus egyre kevesebbet ivott, és egyre többet olvasta a Bibliát. A régi, két lábon járó szerencsétlenségből egy meglepően normális ember kezdett kikerekedni, akivel egészen jól el lehetett tölteni az időt.  A tőmondatokról áttért a bővített mondatokra, normális hangsúllyal beszélt – nem kellett magyarról magyarra fordítani, és – ha jobban bele gondolok – már nem is tűnt olyan suttyó rockernek, mint ismeretségünk kezdetén.

Valamivel később villámcsapásként ért a hír, hogy Gyulának van egy kohómérnöki diplomája. (Vigyorgó képpel közölte – azon melegében – hogy ezen túl csak mérnök elvtársnak szólíthatom, de aztán nagylelkűen megengedte, hogy továbbra is tegezzem, és ha úgy gondolom, nyugodtan hívjam csak mérnök úrnak…)

A mérnök úr olyan tojásrántottákat tudott rittyenteni, hogy bárki megnyalta volna utána mind a tíz ujját. Az albérlet viszont, ahol lakott, nélkülözni volt kénytelen minden úri eleganciát, ugyanis lakója esküdt ellensége volt az e-világi hívságoknak – beleértve a porszívózást, a felmosást és a mosogatást is.

 Az étkezés például azzal kezdődött, hogy kerestünk magunknak két használható tányért (a mosatlan edénykupac legalján) aztán megpróbáltuk a modern kor követelményei szerint alkalmassá tenni őket az evésre. Ehhez keresni kellett egy fogót, amivel a meleg vizet próbáltuk megnyitni, ugyanis a csaptelepen nem volt tekerő, csak egy agyongyötört fémcsonk, ami a régmúltban még a tekerőhöz tartozott. Aztán el kellett pakolni néhány mosatlan edényt, mert minden túl magasra volt tornyozva, és nem fértünk hozzá ahhoz a hülye csonkhoz.

(Gyulus egyből a nadrágomra löttyintett néhány liternyi hideg moslékot. Mikor mindezt túléltem, és még mindig nem kaptam agyvérzést, megkezdhettem a birkózást a csappal – mert Gyula akkor már „nem ért rá.”)

Hagymát vágott, szalonnát aprított, legalább egy tucat tojást tört fel és tett egy műanyag tálba – ennek a habosítása lett az én feladatom. Bele adtam apait-anyait!

(Azt persze elfelejtette mondani, hogy az asztalnak jelenleg csak három lába van, és ki van támasztva a radiátorhoz.)

Sercegő zsír és mennyei hagymaillat töltötte be a konyhát, mikor megérkezett Laci bácsi, és azon nyomban le is huppant az asztalfőre.

- Szóval itt laksz, Gyuszikám – kezdte az öreg a társalgást – és jóindulatúan pillantott szét a lakásban.  - Nagyon otthonos – mondta a jól ismert csibészes mosolyával – és mindketten tudtuk, hogy ez most mit jelent…

- Nincs nekem időm itt szarakodni, Laci bá – kezdte Gyula a mentegetőzést – és rázúdította a nagy halom tojást a nagy halom szalonnára. Sózott, kavart, de szemmel láthatóan zavarban volt a váratlan vendég miatt.

Az öregnek nem volt szokása sehová sem bejelentkezni. De ha már így alakult – és általában mindig így alakult – szedett magának egy kulturált adagot, és szép csöndben beszélni kezdett.

- Mi otthon a Margitkával mindig imádkozni szoktunk étkezés előtt. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, legtöbbször nem is hangosan imádkozunk, de azért mindig megköszönjük az ételt Istennek. Az öreg meghajtotta a fejét, és néhány mondatban imádkozott:

-„Istenem, hálásak vagyunk Neked az ételért, és hálásak vagyunk azért is, hogy most együtt lehetünk, és beszélgethetünk. Ámen.”

Gyorsan áment mondtam, és vártam a prédikációt – a beszélgetést – ami legtöbbször abból állt, hogy az öreg elmondta, hogy szerinte Istennek miről mi a véleménye, hogyan látja Isten a dolgokat. Nem volt pátosz, vallásoskodás, szerepjátszás, vagy efféle. Gyakran teli szájjal röhögtünk saját magunkon, ha egy-egy Bibliai történet kapcsán szembesültünk azzal, hogy valójában milyenek is vagyunk.

(Az öreg is nevetett. Egy percig sem próbálta elhitetni velünk, hogy ő tökéletes.)

- Gyulus – kezdte az öreg – ez a lakás úgy néz ki, mint egy disznóól. Azon se lepődnék meg, ha előrontana valamelyik sarokból egy hízó… Semmi közöm hozzá, félre ne értsd, egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy te ilyen ember lennél…

Hát én el tudtam hinni! Ez a Gyula egy olyan trehány volt, hogy ilyet még nem hordott hátán a föld! Már szinte hallottam a röfögést a sarokból, mikor az öreg folytatta:

- Mikor annyi idős voltam, mint te, az én szobám pontosan így nézett ki, mint a tiéd. Úgyhogy elhiheted nekem, hogy tudom, miről beszélek!

Egy kicsit rosszul esett, hogy Laci bácsi nem döngöli földbe a Gyulát, de hát az öreg mindig mindent másképpen csinált. (Azért jöhet még kutyára dér…)

- Isten nem csak a szeretet Istene, hanem a rend Istene is! – folytatta Laci bácsi.

- Boldog és bővölködő élettel akar megajándékozni minket, de ehhez a közreműködésünkre is szüksége van. Isten senkit nem fog boldoggá erőszakolni!

(Elképzeltem Gyulát, amint Isten éppen boldoggá erőszakolja: Töltött káposzták sorakoznak véges végig a hófehér asztalon, Gyula csak rág, nyel, arcán földöntúli mosoly… aztán a korsó sörök következnek…)

- Meg kell térni ebből az állapotból, Gyula – és még sok minden más dologból is – hogy Isten adni tudja azt a boldog és bővölködő életet! Ahogy nekem is adta.

Az öreg nem volt gazdag, ezt mindenki tudta. De hogy boldog és bővölködő életet élt, ahhoz kétség sem férhetett. Bővölködött szeretetben és örömben. Jókedvben, békességben, szelídségben – és persze szabadságban, amire mi is annyira vágytunk. (És persze bővölködött humorban is.)

Egyébként érdekes volt ez a Laci bácsi féle Isten. Én mindig úgy képzeltem, hogy Isten egy fehér szakállú idős bácsika – görbebottal – aki szigorúan néz le reánk az egekből, és mindig kifogásol valamit. Ennél az Istennél az a minimum, hogy vasárnaponként templomba mész, unatkozol másfél órát a misén, aztán mikor végre valahára haza sétálsz a hideg és hullaszagú templomból, házi feladatként még egész héten át úgy kell járnod-kelned, mint aki savanyú uborkába harapott.

Laci bácsi Istene viszont meglepően "normális" volt. Nem adott a látszatra, nem lehetett elrejteni előle se a rosszat, se a jót. Nem lehetett lekenyerezni egy kis templomba járással, egy kis komolykodó féligazsággal. Gyúlölte a bűnt, de szerette a bűnöst. Nem az érdekelte, amit megpróbáltál elhitetni a világgal - néha még önmagaddal is - hanem az, ami a szíved mélyén volt.

Ezt az Istent nem tudták átverni  a "stréberek", a képmutatók - a farizeusok -  akik  csak önmagukat akarták fényezni egy kis vallásossággal. Ez az Isten a vesékbe látott. Nem érdekelte a duma, csak a valóság. Akkor is tudott inspirálni, amikor nem értettél vele egyet. Nem neki tettél szivességet azzal, ha méltóztattál elmenni a templomba - mondjuk évente kétszer.

És ez az Isten - hála Istennek! - mindig mondott valamit az öregnek, aki azt vagy megcselekedte, vagy éppen továbbadta nekünk. (Például azt, hogy csak nyugodtan engedje Gyulát részegen kóborolni a saját udvarán, ebédeltesse meg, beszélgessen vele óraszám, mintha csak a saját gyereke lenne.  „Hogy érezze, hogy törődnek vele.”)

Gyula megértett valamit ebből az Istenből. Egyre gyakrabban folytatott szigorúan titkos „magánbeszélgetéseket” az öreggel, zárt ajtók mögött, teljes diszkrécióval. Néha én is elcsíptem egy-egy mondat foszlányt, amint az öreg próbálta átadni Gyulának azokat a gondolatokat, amiket ettől a különös, rejtőzködő Istentől kapott.

- „Ne add fel! Harcolj, mint Zorro! Egyetlen korty ital sincs, világos? Izzadni, remegni, kínlódni -azt lehet. Inni nem lehet! Értve vagyok?" Az öreg idézgetett a Bibliából:

"Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak."

És Gyula harcolt. Váltakozó sikerrel, de a vak is láthatta, hogy itt nagy dolgok vannak készülőben. Ha nem volt jó passzban, néha napokra eltűnt, de mindig megkerült, és folytatta a küzdelmet, ott, ahol abbahagyta. Ő - Zorroval ellentétben - jó néhány csatát elveszített, de végül megnyerte a háborút. (Talán nem is Zorro volt ő, hanem Rambo, csak ezt mi akkor még nem tudhattuk.)

Gyakran előfordult, hogy Gyulus nem értett egyet az öreggel – jobban mondva, hogy nem akart egyet érteni vele. Ilyenkor jött az, hogy neki nincs ideje „szarakodni”, ez „hülyeség”, meg effélék. Az öreg jókat derült Gyula érvein, meg persze a mérnöki logikán, ami csak arra szolgált, hogy megpróbálja elsumákolni a lényeges dolgokat. Két pont között a legrövidebb út az egyenes, de Gyulus mindig tudott egy rövidebbet is… Szóval egész jó haverok lettünk mi Gyulával...

Erre mit lépsz, kishaver?  (16)

Az összetaposott ADIDAS hátizsákomat áttöröltem néhány papír zsebkendővel – vagy fél évig spóroltam erre a hátizsákra – hát eléggé ramaty állapotban volt szegény…

Nem árultam el Laci bácsinak, hogy mennyire a lelkembe (hátizsákomba) taposott, inkább igyekeztem túltenni magam a történteken. Szóra sem érdemes!

(Azért azt majd megnézem, mikor szembe találkozik a miszlikre taposott szemüvegével…)

Az öreg még mindíg küzdött a hallal. Az volt szerencse, hogy nálunk a finomszerelékes horgászat 50-es zsinórnál kezdődött – ezzel már meg lehetett állítani egy gyorsvonatot - és most ráadásul egy kicsivel vastagabbat csévélt fel Laci bácsi, mondván: „Nehogy már zavarba jöjjön, ha valami komolyabb hal akad.”

És lőn! A komolyabb hal tőlünk olyan nyolcvanméternyire kiugrott a vízből – mint egy bálna – és olyan csobbanással zuhant vissza, hogy még a lélegzetem is elállt. Az öreg azon nyomban rázendített a „Völgyvidéken és hegygerincen át tör előre a hadsereg” kezdetű mozgalmi nótára, amiből arra következtettem, hogy amur lehet a zsinór végén. (Amuri partizánok dala.)

Laci bácsi nagy becsben tartotta az amurt. A húsa nem volt különösebben finom, de mindig nemes ellenfélnek bizonyult. Csak akkor adta meg magát, ha már jártányi ereje sem volt, és ez a pillanat rendszerint akkor érkezett el, mikor a horgász már a fülein keresztül szedte a levegőt a fáradtság miatt.

Hirtelen megélénkült a vízpart. A sporik egyre-másra szállingóztak a szomszédos horgászhelyek felől, mindenki látni akarta, amint az öreg partra vonszolja a „cetet.”

- Daráld ki, Lacikám, ne cifrázd! – javasolta egy mackónadrágos tag szódásüvegnyi szemüvegben, miközben vaksin pásztázta a vizet. – Úgy látom, már közel van! – tette még hozzá a szakértők magabiztosságával.

Erre a hal újra feldobta magát, de most mintha egy leheletnyivel távolabb lett volna…

- Mi van, Laci bá? Már megint egy keszeg? – próbált jópofáskodni egy kis cingár, de az öreg nem volt beszédes kedvében. A hal kirohanásai egyre ritkábbak lettek, egyre több zsinórt tudott visszacsévélni Laci bácsi az orsóra. Állított a féken – tudta jól, hogy az utolsó menet nagy valószínűséggel még  hátra van.

Aztán eljött a pillanat, mikor a vízi szörny sziluettje feltűnt előttünk a part menti sekély vízben. Mindenki felhördült. Mintha egy ezüstszínű fürdőkád akaszkodott volna rá az öreg horgászbotjára.

Hirtelen felpörögtek az események. A halunk újra megindult, mégpedig olyan eszeveszett iramban, hogy a meglazított fék is kevésnek bizonyult. (Vagy az orsó nem állt feladata magaslatán?)

Az amur majdnem kitépte Laci bácsi kezéből a botot. Az öreg ugrott egyet, aztán csúszott – kifarolt kicsit jobbra – a kíváncsiskodó szemüveges pedig hasmánt fogott vizet, pont ott, ahol az imént még a nagy hal mutogatta magát. Végleg elszabadult a jókedv a parton.

-Tibikém, te búvárkodni is szoktál?

- Hátrább az agarakkal, ez a hal már foglalt! – mókázott egy tagbaszakadt szakállas.

A cingár is elemében volt:

-  Szabadtüdős merülés, világcsúcs! De hol a búvárszemüveg? Csak össze ne roppantsa odalent a nagy nyomás! - a vízmélység kábé negyven centiméter lehetett...

(Érdekes, én például most jöttem rá, hogy miért tűnt hirtelen olyan furcsának a térdig érő vízben sertepertélő sólyomszem: Mikor felbukkant a víz alól, már nem volt rajta a szemüveg...)

Laci bácsit eléggé megviselték a történtek, bár nem tehetett a dologról.

Pedig a végén még Tibi is viccesre vette a figurát.

(Szerintem azért, mert némi tapogatózás után sikeresen megtalálta odalent a dioptriáit.)

Minden jó, ha jó a vége! A "búvár" kimászott az iszapból, az öreg pedig újra a part közelébe kormányozta a halat.

(A cingár még bedobott egy „Tibi, ugorhatsz!” poént – térdeit behajlította, kezeit magasba emelte, aztán pucsított, mint a gyorsúszók a rajtkövön – de most már mindenki a hallal foglalkozott.

A szakállas csizmaszárig begázolt a vízbe, megragadta kétoldalt a hal kopoltyúfedőit és egyetlen mozdulattal kiemelte a partra.

A hal majdnem akkora volt, mint én. Ketten fogtuk az öreggel a fényképezőgép előtt. Ennyi igazán járt nekem a hátizsákomért...

Erre mit lépsz, kishaver?  (17)

Az ikrák, mint apró igazgyöngyök, sűrűn borították a perlon vattát szinte minden akváriumban. A legtöbb helyen még a medencék aljára is jutott belőlük. Ami ez idáig – az idők végtelenjén át – csak az Amazonas mélyén, kíváncsi tekintetek elől elzárva történhetett meg, az most – hála az öregnek – simán lejátszódott a szemünk előtt! Szaporodtak a neonhalak!

A fürge mozgású hímek bájosan illegették-billegették magukat a fölöttébb megfontoltnak tűnő nőstények előtt, aztán mindketten remegni kezdtek, és minden egyes ilyen mozdulatsor végén jó pár megtermékenyített ikra hullott a perlon vatta csomókra.

Áhítattal figyeltük az eseményeket. Három férfi – egy meglett korú, egy fiatal, és egy szinte még gyerek – az orrát az akvárium üvegfalához nyomva, tátott szájjal bámulta a csodát. A generációs különbségek eltűntek. Ott, és akkor – újra kisgyermekek voltunk mindannyian!

Margitka néni is megérkezett. Csöndben, szinte lábujjhegyen hozta be a szokásos lekváros buktákat – frissen, forrón, bőségesen meghintve porcukorral.

- Azért egyetek is! A halak majd megvárnak… Komolyan mondom, olyanok vagytok, mint a gyerekek! – mondta mosolyogva, aztán beállt közénk negyediknek…

Laci bácsi alaposan felkészült a neonhal ivadékok fogadására. (Még csak az ikrázásnál tartottunk, de már készen állt minden!) Papucsállatka tenyészetet állítottunk be – igaz, papucsállatkák helyett eleinte csak kerekesférgek tenyésztek az ötliteres befőttes üvegben.

Az öreg karalábé szeleteket szárított az ablakpárkányon, ezek kerültek a befőttes üvegbe, amit alaposan feltöltött tóvízzel. Ezen szaporodtak el a kerekesférgek – dögivel! Vakargatta az állát egy darabig, aztán módosított az összetételen. A banánhéj, réti széna, tóvíz kombináció hozta meg a várva várt eredményt. Beindultak a papucsok! Sőt! Találtunk egy alternatív módszert is a papucsállatkák tenyésztését illetően.

Margitka néni a születésnapjára virágot kapott. Rendje és módja szerint vázába tette, és gyönyörködött benne óraszám. Laci bácsinak viszont a virágvázában lévő víz keltette fel az érdeklődését – ő abban gyönyörködött.  Mikor legközelebb mentem, már a mikroszkóp alatt vizsgálta a kissé „büdöske” folyadékot.

- Ezt nézd meg! – intett magához, és átengedte a kémlelő nyílást. Papucsállatkák korzóztak a tárgylemezen!

Helyben voltunk! Most már gyakorlatilag korlátlan hozzáférésünk volt a kereskedésekben beszerezhetetlen papucsállatkához, ami az ikrából frissen kibújó (elúszó) neonhal egyik legkedvesebb csemegéje. "Lemodelleztük" az Amazonast!

A banánhájas-szénás -tóvizes kultúra talán még ennél is jobban működött. A papucsállatkáktól hemzsegő vizet átöntöttük egy hosszú nyakú borosüvegbe, a nyaki részbe egy kis vattát tömködtünk, a vatta fölé pedig állott ivóvíz került. Néhány óra alatt a zavaros tóvízből simán átevickéltek a vattán keresztül a friss vízbe, ahonnan egy pipetta segítségével könnyen kinyerhetők voltak.

A virágvázás módszernél ugyanezt a kinyerési technológiát alkalmaztuk. Megvártuk, amíg a víz egy kicsit bezavarosodik – az öreg elsumákolt néhány vízcserét a csokor alatt – és máris jöhetett a borosüveg! Ennél a módszernél is csak úgy nyüzsögtek a miniatűr eleségállatok!

A kishalak huszonnégy órán bell kikeltek. Volt néhány elfehéredett, terméketlen ikra, amiket egy vékony gumicső segítségével eltávolítottunk az akváriumból.

Ezek a halak egyáltalán nem látszottak halnak, helyesebben fogalmazva – alig látszottak egyáltalán. Csak feküdtek a medence alján, vagy függeszkedtek az üvegfalon. Napokon keresztül szinte meg sem mozdultak, ha rájuk világítottunk egy jó erős zseblámpával, vergődni kezdtek. Hatalmas hasuk volt – szikzacskójuk – ebből táplálkoztak egész héten. Aztán egy szép napon arra lettünk figyelmesek, hogy úszik az egész csapat, vízközt, normálisan – ahogy egy kishalnak úszni illik.

Most jött el a mi időnk! Gyulával elvállaltuk a 8-10 medencében nyüzsgő "porontyok" élelmezését, és ebbe a feladatba természetesen az is beletartozott, hogy a villámgyorsan kimerülő papucsállatka készleteinket még villámgyorsabban pótolnunk kellett.

Gyula tehát elugrott a Zöld Elefántba, ahol emlékezete szerint a pogácsák mellett mindig volt egy-egy csokor virág is a kockás abrosszal borított asztalokon. Lecsapott a vázákra, egy óra múlva már itthon is volt a kisvödörnyi papucsállat.

Az öreg időközben összerakott egy sóféreg keltetőt  – nem volt bonyolult, ehhez is csak befőttes üveg kellett, meg (szárított karalábé... helyett...) némi jódmentes konyhasó. (Karalábét nehogy tegyél bele, csak viccelek!)

A sóféregpeték a Nagy Sóstó vidékéről származtak.(Egyesült Államok, Utah állam.) Légmentesen záródó üvegcsékben tárolta az öreg – ha nem ért hozzá nedvesség, évekig elállt, és bármikor kikeltethető volt belőle egy rendkívül tápanyagdús ivadék eleség. (Az öreg bármikor, bármit, bárhonnan beszerzett.)

Zajlott az élet! Planktont szedtünk, akváriumokat takarítottunk, elmentünk horgászni, megkerestük Gyulát, ha eltévedt a Hernád parton… (Gyula simán el tudott tévedni bárhol.) Az akváriumlakók ellátása rengeteg energiát felemésztett, mert a neonhalakon kívül még egyéb fajokat is tenyésztgetett az öreg. Boldogok voltunk, hogy bevett minket a „buliba!”

Erre mit lépsz, kishaver?  (18)

A hagymás-szalonnás tojásrántotta épp, hogy elég lett három ember számára. Gyula falt, mint a veszedelem, nem hatotta meg, hogy most ő volt a házigazda. Mentségére legyen mondva, simán nekiállt volna elkészíteni egy újabb adagot, ha még kérünk – de nem kértünk.

Szódavizet ballonból ittunk – úgy nézett ki, mint egy légvédelmi rakéta, csak szódavíz jött belőle. Gyulus nagyon kedvelhette a fröccsöt – így, múlt időben – ugyanis ez a remek készülék anno célirányosan lett rakéta alakúra esztergáltatva, (saját elképzelés alapján) de mióta az öreg tartotta a lelket Gyulában (jó erősen) azóta megszűnt a rendeltetésszerű használat.

- Hej, mikor még kedvemre hígíthattam vele a testes vörösbort! – sóhajtozott Gyula félig viccesen, és sokatmondó pillantást vetett Laci bácsira.

Az öreg nevetett, és elérkezettnek látta az időt, hogy meséljen nekünk a gyerekkoráról, a fiatalságáról.

- Tudjátok, fiúk, én csak ritkán hígítottam a vörösbort. Tisztán szerettem. Egyik kocsmából ki, másik kocsmába be – erről szólt az életem. Gyuluskám, nehogy azt hidd, hogy csak neked vannak problémáid!

Mikor olyan idős voltam, mint Jancsi, édesapám meghalt a fronton, néhány hétre rá édesanyám is – egy bombázás alkalmával.

- Na, fiúk, mit gondoltok, mi volt a legelső, ami felvetődött bennem?

- Hogy milyen Isten az, aki ezt megengedi. – mondta Gyula csöndesen.

- Pontosan így van!  - az öreg spriccelt magának még egy pohár szódát, aztán folytatta.

- Azt mindenki hajlamos elfelejteni, hogy nem Isten oldja ki a bombát, és nem Isten az, aki útjára indítja a lövedékeket.  Isten azt mondja: „Ne ölj!” Isten azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”  Az emberek pedig azt mondják, hogy „Isten, te ne szólj bele! Én jobban tudom! Te maradj csöndben, mert nem is létezel!” Aztán amit vet az ember, azt aratja is!

Hosszú évekig nem tudtam feldolgozni  a szüleim halálát. Haragban voltam Istennel, haragban voltam az egész világgal.  Csak a kocsmákat jártam, mint a Gyulus – mondta mosolyogva.

Az öreg úgy beszélt, mintha nem is vele történtek volna meg ezek a szörnyűségek. Hűvösen, tárgyilagosan, mintha csak a múlt heti időjárást vitatta volna meg velünk.

- Tudjátok, gyerekek, elgondolkodtam azon, hogy édesapám – mielőtt meghalt – vajon hány ellenséges katonának oltotta ki az életét? Hány embertől vette el a legdrágábbat?  A mi lövegeink vajon nem trafáltak telibe ártatlan édesanyákat? Ki a felelős azért, hogy vágóhídra hajtottak ártatlan embereket mindkét oldalon? Isten? Nem hinném…

A Biblia beszél egy személyről, aki „embergyilkos volt kezdettől fogva.” Patákkal, szarvakkal szokták ábrázolni, pedig nincs is teste.  Istenhez hasonlóan szellemi lény – „a hazugság atyja” – akit nem megrajzolni kellene, nem falra festeni, hanem komolyan venni és ellenállni neki!

(Bár komoly dolgokról esett szó, nekem mégis az jutott eszembe, hogy nem csak falra festve, hanem Gyula hátán is megtalálható a szóban forgó úriember – a jelzett paraméterekkel – patákkal, szarvakkal, vasvillával és tüzes ostorral – több példányban, színes tetoválások formájában. Micsoda véletlen!)

 - „Álljatok ellen az ördögnek, és elfut előletek.” – folytatta az öreg – ezt tanítja a Szent Írás! Ne higgyetek azoknak az embereknek, akik erkölcstelen, tisztességtelen, cselekedetekre akarnak rávenni benneteket!

Hogy a Szent Írás mennyire volt szent, az számomra akkor még nem volt egyértelmű. De hogy a Gyula régi haverjai között gyakran előfordultak kétes elemek, az világos volt, mint a nap. A múlt héten számolt be róla Gyulus, hogy rá akarták venni egy ABC kirámolására – neki „csak” figyelni kellett volna  – de gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatot. Az öreg, vagy a Szent Írás mégis csak tudhattak valamit…

- Két nagyon fontos parancsolat van, fiúk! – mondta az öreg, és keresgélni kezdett a Bibliában. Most fel fogjátok olvasni, hangosan!

Gyulusnak jutott az első: - „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből !” Aztán én következtem: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Azt hiszem, már kezdtem kapizsgálni belőle valamit, de az öreg befejezésül még hozzátette:  - Ha ezt a kettőt minden ember megtartaná, nem lennének háborúk. Igazat adtunk neki.

Erre mit lépsz, kishaver?  (19)

Egy kiskutya ült a kapu előtt. Valószínűleg nem önszántából, mert egy banános doboz volt a feneke alatt, és minden bizonnyal nem ő nyomta meg a csengőt.

- Hát ezzel meg mi legyen? – vakargatta az öreg a feje búbját, és kissé tanácstalanul tekintgetett jobbra-balra, hátha csak valami tévedés lesz ez az egész, és hamarosan előkerül a kiskutya gazdája – mondjuk, a föld alól – mert az utca teljesen kihaltnak tűnt…

Én személy szerint odébb raktam volna néhány kapuval, aztán becsengetek – de ez a terv úgysem nyerte volna el az öreg tetszését… Gyula is kijött – kezében egy vödör vízzel, ami csak úgy véletlenül maradt nála – és átnézett a vállunk felett.

- Hát ez meg mi? Csak jól összeszarná az udvart – mondta bölcsen, és már indult is vissza a halakhoz. Büszke voltam Gyulára.

A kutyát behoztuk. Nyüszített, erre Margitka néni is megjött a konyhából – nyomában Gyulával, akit szinte vonzott a szokatlanul éles hang – meg a konyhaajtó nyílása. (A vödör még mindig a nála volt.)

 Miután túl voltunk a „Lacikám, nem kell még egy kutya, juj, de aranyos, adjunk neki tejet” kezdetű üdvözlő beszéden – amit természetesen Margitka néni adott elő – Dugó bevonult a banános dobozból Morzsa óljába.

(Morzsa csak nézett – mint az edényes – és látszott rajta, hogy nem akar hinni a szemének.)

A sokat sejtető „Dugó” nevet egyébként Gyula adományozta az ebnek, ami Laci bácsi szerint sokkal jobban hangzott, mint például a Kisfröccs, vagy a Hosszúlépés.

Dugó mindezek után egész nap azzal volt elfoglalva, hogy Morzsát vegzálja, és kitúrja a saját óljából. Morgott az öreg kutyára, ugatta, kaffogott rá, ha szerencsétlen pára egy-egy rövidebb udvari séta után haza érkezett. Rossz szomszédság – török átok! Gyulával összeütöttünk egy kettesszámú ólat – attól a pillanattól kezdve szent volt a béke. Az új ólat nem látogatta a kutya se. Egymás hegyén-hátán tolongtak – a régi ólban – békességben, szeretetben – évekig!

Erre mit lépsz, kishaver?  (20)

A tehenek nem bántanak – mondta mosolyogva Lacibácsi, de nekem most úgy tünt, hogy kissé gyanakvóan méregeti a jobbelső lábával kapáló hegyomlásnyi állatot. Jó messzire voltak tőlünk, úgyhogy simán nekiveselkedtünk a gombaszedésnek. Egész éjjel zuhogott, hűs vízcseppek csillogtak a fűszálakon. Meleg, föld szagú párákat lehelt a napfényben fürdő mező. Egy-kettőre otthonosan éreztük magunkat. A Hernád békésen kanyargott mellettünk, csönd volt, nyugalom – amíg az előbb említett hegyomlás meg nem indult felénk…

-Jánoskám, az a tehén mintha most közelebb lenne - így Lacibácsi - és valóban: Nekem is úgy tűnt, hogy a sok tehén közül az egyik kifejezetten érdeklődik a gombaszedés iránt. Lépett néhányat előre, meg-megállt, büszkén, felemelt fővel egyre csak közeledett. A viselkedése határozottan emlékeztetett egy bikáéra, aki az arénába lépve épp a matadort keresi… A távolság vészesen fogyott, ráadásul a sétából hirtelen kocogásba váltott - szóval megállt bennem az ütő rendesen. De hát az öreg biztos tudja... A tehén, az tehén! 

-Akkor most fussunk! – adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot öreg barátom, és megcéloztuk a nyárfasort. A bikának határozottan tetszett az ötlet, mert ő is rákapcsolt rendesen! Lacibácsi húszéveseket meghazudtolva szedte a lábait, miközben engem terelgetett. (Röpültünk, mint a golyó.)

 Vagy kétszáz métert vertünk a bikára. Az öreg nevetgélt futás közben, mintha valami jó móka lenne – de a fák között, a sűrűben már én is megnyugodtam. Biztonságban voltunk. Lacibácsival ellentétben én korántsem voltam megelégedve a történtekkel, zsörtölődtem picit, hogy ki lehet az a marha, aki bikát legeltet a tehenek között?

-Mint egy bölény…komolyan mondom…tiszta vadnyugat! – fejeztem ki a nemtetszésemet lihegve, de ő ekkor már tántorgott a nevetéstől, és a szemüvegét törölgette.

-Jánoskám, ezt még az unokáidnak is mesélni fogod! Ez itt a nagybetűs élet! – mondta kissé remegő hangon, és a mutató ujjával a bika felé bökött. A kalapja lerepült félúton, a nagy melák jószág most épp azt szaglászta átlényegülten.

-Majd később visszajövünk érte! Több is veszett Mohácsnál – legyintett nagyvonalúan, miközben áthámoztuk magunkat néhány kidöntött nyárfán.

Ha már úgyis ott volt a Hernád a közelben, gondoltuk, szétnézünk kicsit. Gyönyörű, zöldes színű volt a víz, ez azt jelentette, hogy „él” – tiszta, lehet számítani kapásra. Ha kávé színű volt, egész nap áztathattad a zsinórt, nem fogtál egy szálkát se.

A folyóvízi horgászat egészen más, mint a tavi. A megakasztott hal a folyó sodrását kihasználva sokkal nagyobb ellenállást tud kifejteni, mint állóvízi kollégái, ráadásul izmosabbak, erőteljesebbek is a folyami halak. Gondolkodóba estünk, hogy a gombázást esetleg felcseréljük horgászásra – minő fejedelmi lehetőségek – de mivel a nap már elég magasan járt – tízóra körül lehetett – inkább egy kiadós szieszta (semmittevés) mellett döntöttünk. Bámultuk az eget, figyeltük a keringő ölyveket, hallgattuk a szöcskék, tücskök, sáskák keltette kakofóniát.

Lépések zaja hallatszott a nyárfás felől. Hátra néztünk, egy nagybajszú ember közeledett – kezében Lacibácsi vadászkalapjával.

-Adjon Isten, Lacikám – harsogta már jó messziről – nagyon sürgős dógotok lehetett, ha mán a kalpagot is elhagytátok!

-Hát, elég hamar ideértünk – somolygott az öreg – legújabban már a bikák is kijárnak a legelőre?

-A rosseb, aki megeszi! – válaszolt tömören a bajszos, és egy oltári nagyot köpött a fűbe. Hajnalba kigyüttünk, mint rendesen, nem vót itt semmi baj! A Tóbiás úgy egy óra múlva gyütt ki utánunk, gondúta, meglátogassa a lyányokat! Azt mondta a Jocó - a kocsmáros -  hogy átpréselte magát valahogy a kiskapun, oszt – mint akinek valami halaszthatatlan dóga van – lógó nyelvvel végig trappolt a falun… Mire kiért, megéhezett, oszt beállt legelni a többi közé…

Tóbiás szerelmi életéről több szó nem esett. Állítólag négy markos ember győzködte – na meg az orrába fűzött karikán a lánc – hogy ideje haza menni, mire elindult nagy nehezen. Hiába, a nőkkel mindig csak a baj van!

Erre mit lépsz, kishaver?  (21)

Az öreg egy gyönyörűséges akváriumot ragasztott Gyulának. Ez már a legújabb technológiával készült, nem szögvas keretbe rögzítette az üveget – „gitt-tel” – hanem szilikon-kaucsuk alapú ragasztóval, az üveglapokat rugalmasan egy máshoz préselve gyártotta le a műremeket. Kételkedtünk benne – mármint én, meg a Gyula – hogy a ragasztó képes lesz ellenállni százliternyi víz nyomásának, de az öreg valami német szaklapban olvasta, hogy a „dajcsok” már régóta ezt a technológiát alkalmazzák.

-Lacibá, ez áll, mint Katiba a gyerek! – lelkendezett Gyulus, mikor feltöltöttük, hogy nyomáspróbának vessük alá.  Aztán elkezdte húzgálni, nyomogatni, ütögetni az üveglapokat – én még a szemem is becsuktam – szóval elég lökött volt még ez a Gyula…

Az akvárium állta a rohamot. Délután leengedtük a vizet, a csodamedencét egy keménypapírral alaposan kibélelt furikba tettük – keménypapírból volt bőven, az öreg tévés dobozok iránti megmagyarázhatatlan vonzódásának köszönhetően – aztán áttoltuk egy utcával arrébb, ahol Gyula lakott. Nem ismertem rá a lakásra. Tip-top rend, mosatlan edény egy szál se. Gyula kilátásba helyezte, hogy legközelebb esetleg levehetném a cipőmet. (Azt lesheted!)

Az új akváriumot egy új fenyőkomódra tettük – hiába, a jólét begyűrűzött Gyulához. Mióta nem segédmunkásként dolgozik, feketén, építkezéseken, hanem mérnökként a gyárban, azóta van lóvé rendesen…

- Mit kérsz, kólát, vagy gyümölcslevet? Gyulus mindkettőből kivett kettőt-kettőt a hűtőből, az egészet az én kezembe nyomta, aztán belevetette magát egy vadonatúj fotelba.

- Tudod, hogy mennyi meló volt itt mindent rendbe tenni? – kérdezte, miközben egy Made in China feliratú legyezővel legyezgette magát.

- A vízcsappal mi van, haver? Megvan még a fogó?

 Átruccantam a konyhába, megbillegtettem az asztalt – stabil lábakon állt. A mosogatótálca fölött új csaptelep ragyogott.

- Tesó, ez pazar! Kocsit mikor veszel?

Gyula kedélyesen nevetett, és barátságosan hozzám vágta a legyezőt. Azért nem hülyék ezek a kínaiak, ilyen nagy melegben nem is rossz ez a cucc...

Segítettem neki kimosni a kavicsot – jobban mondva a bazaltzúzalékot, mert akkoriban az volt a menő. (Meg mostanában is.)

Plankton szedés közben mindig találtunk formás gyökereket, fadarabokat a tóban, ezekkel szinte semmi munka nem volt, azonnal mehettek az akváriumba.  Gyulusnak kész gyűjteménye volt gyökerekből, az esővizes hordóban tárolta őket az udvaron. Érdekes formájú, vagy különleges erezetű köveket is gyűjtöttünk mindketten, ezekből is pakoltunk a medencébe rendese.

Ciklon légpumpa, piros színű gumicső, pipás akváriumi vízszűrő – üvegből hajlítva – minden volt Gyulánál, mint a búcsúba. A vízinövényeket még előző nap megvettük Gáspáréknál – ez egy viszonylag korrekt, és viszonylag népszerű díszállat-kereskedés volt abban az időben Miskolcon. (Kevés volt az akvarista, egy-két boltocska el tudta látni az egész várost, de az a helyzet, hogy ez manapság sem nagyon változott. A mai fiatalok – sajnos – halazás helyett az interneten lógnak, vagy az okos telefonjukat bűvölik.)

Az akváriumot feltöltöttük vízzel, én adogattam a növényeket, ő ültetett. Olyan béna lett, hogy ki kellett szedni az egészet. Megbeszéltük, hogy körülbelül annyit ért az akvarisztikához, mint én az elektromos kemencéhez – de nekem legalább nincs diplomám…

Minimum félórát molyoltam a növényeivel, Gyula persze már megint mindent jobban tudott – elméletben. Mikor végeztem, egy növényt azonnal arrébb tolt vagy két centivel, aztán olyan elégedetten nézegette a végeredményt, mint Michelangelo a saját freskóját. Pont az a két centi hiányzott a világhírhez!

Jó nagy rumlit csináltunk, a kavics szétpergetve, növényes zacskók szétdobálva, egy-egy tócsa a szőnyegen – na, mondom, lassan visszatér minden a normális kerékvágásba. De Gyula nem lacafacázott, simán elpakolt mindent – hozta a porszívót – én meg addig szorosabb barátságot kötöttem a hűtőszekrénnyel. (A házikolbász valami isteni!)

A szemben lévő kisházban egy futballista lakott, Gyula szerint egy született zseni. Na, most ebből az következett, hogy szinte minden hétvégén kikaptak, mióta ő volt a balhátvéd, de sebaj! Nálunk a zsenik legalább kudarctűrőnek születnek!

Kiültem az ablakba kolbászozni. (Csak Gyulus észre ne vegye.)

- Helló, kiscsákó, mi a pálya? – ordított integetve a zseni, miután észrevett, és Gyula felől érdeklődött. – Remélem, jöttök a meccsre!

Mielőtt válaszoltam volna, villámgyorsan mérlegeltem a helyzetet.

Először is: Eddig mindössze egyszer találkoztam ezzel az agyassal – még a nevét sem tudom – de úgy közvetlenkedik, mintha együtt jártunk volna óvodába. Másodszor: Ki nem állhatom az ilyen született nagyarcokat.

- Nincs itthon Gyula. Nem megyünk a meccsre.  – válaszoltam a szokásos hűvös stílusomban, mint mindig, ha valakivel érzékeltetni akartam, hogy nem kívánom felvenni vele a diplomáciai kapcsolatokat. Gyula pár másodperc múlva feltűnt mellettem az ablakban.

- Hé, kiscsákó, miért mondtad, hogy nincs itthon? – nehezményezett a zseni, és csípőre tette a kezét.

- Haza jött – mondtam vigyorogva, de közben megfeledkeztem a kolbászról, amit Gyula villámgyorsan kitépett a kezemből.

- Van két jegyem – mondta a balbunkó zsörtölődve – de ezt a fradistát ne hozd!

- Oké, egy kicsit hibás! Ott leszek!- válaszolt Gyula az elmeállapotomra utalva, és kimászott az ablakon a jegyekért. A kolbászt az ablakpárkányon felejtette. (Én nem.)

Ha már így alakult, szétnéztem kicsit a lakásban. Az egyik fiók mélyén egy fénykép lapult. Apa, anya, mosolygós kisgyerek – ez Gyula. Mellette egy újságkivágás, valami autóbalesetről.

 „Csak a gyerek élte túl a tragédiát!”)

Gyorsan visszatoltam a fiókot, mert szörnyű balsejtelmem támadt. Kimentem kicsit az udvarra levegőzni. Elég hülyén nézhettem ki, mert Gyula – mikor visszajött a kapun keresztül – azonnal megkérdezte:

- Mi van, rosszul vagy?

- Ja. Biztos a kolbász.

- Hozok egy kis szódát – mondta – és beviharzott a jegyekkel.

Megjött a szóda – Gyula komolynak tűnt.

- Máskor, ha kutakodsz, csukd vissza normálisan a fiókot! – ezzel faképnél hagyott, és ment vissza takarítani. Az ajtóból még visszaszólt:

- Túl vagyok rajta, nyugi! Már nagyon régen történt!

Úgy döntöttem, hogy elkísérem Gyulát a meccsre. Van annyi pénzem, hogy simán telik belőle jegyre, nem vagyok rászorulva a nagyarc adományára. (Még hogy fradista… tiszta hülye, aki nem normális…)

Gyula simán nekem adta a másik jegyet.

                          

 

Webáruház készítés