Kategóriák

Kosár

A kosár üres

Naposkert Méhészet

Naptár

2021. Január
H
K
Sze
Cs
P
Szo
V
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Hírlevél

TOP termékek

Termékajánló

Házhozszállítás

Fórum

Nincsenek témák!

Regény - második fejezet.

   - Hozzál valami keménypapírt, mert így nem ülök rá!

   Arra gondoltam, hogy akár nyugodtan rá is ülhetne – a rugó már úgyis megtalálta „odabent” a helyét, csak ne fészkelődjön sokat – de inkább csendben maradtam. Hátul a televíziós dobozból letéptem egy darabot, duplán behajtottam és komfortossá tettem vele a vezetőülést. A csúzli gumitól kezdve a szögesdrótig minden volt nálunk a csomagtartóban – csak a pótkereket szoktuk néha otthon felejteni – a keménypapír pedig egyenesen szerves része volt az életünknek. Ha az öreg meglátott egyet valahol kidobva, azonnal lecsapott rá, és már gyömöszölte is a kocsiba. És persze megint neki lett igaza! „Jó lett valamire.”

   A keménypapírral megreparált Wartburg nagyon jól szuperált. Vagy negyvennel repesztettünk Felsőzsolca felé, a Sajó partra, ahol az áradás után visszahúzódó folyó szerte-szét hagyta értékes kincseit. Gödrökben, lapályos részeken mindig visszamaradt néhány hal – ponty, kárász, egy-egy termetesebb keszeg – de leginkább a szúnyoglárva vonzott minket. Akváriumi halak számára nincs is ettől kívánatosabb csemege, átlényegült tekintettel, reggeltől estig képesek vadászgatni ezekre a szögletes mozgású vízi akrobatákra.

   A szúnyoglárvának egyetlen rossz tulajdonsága van: Ki szokott kelni. Az ember hazaviszi a zsákmányt, gyanútlanul kirakja a szúnyoglárvás-vödröt az erkélyre, azonnal meg is feledkezik róla, egy hét múlva persze eszébe jut, és rohan ki megnézni, hogy mi van vele? Letépi a vödör fedelét, aztán – mint mikor a benzin belobban – áll az emberfia egy hatalmas szúnyog-csóva közepén, ami csak árad-árad a vödörből, és nem akar véget érni.

   Később úgy tűnik, mintha a feletted lakó szomszéd hangját hallanád, amint a férjével ordítozik, valahogy így:

   - „Gézaaaaa! Szúnyoooog! Azonnal csukjál be minden ablakot, fuj, hát ez valami borzalom!”

   És ekkor eltűnődsz az élet célján és értelmén, előveszed a planktonhálódat, és szép lassan elindulsz – szúnyoglárvát szedni. Hát igen. Az élet nem habostorta!

   Gumicsizma nélkül én például nem indultam el soha. Az egy alapvető szabály, szerintem, hogy legyen rendes lábbelid, mikor az ártéren bukdácsolsz (a mocsárban) a milliónyi vérszívó között. Nyáron, harmincöt fokban egy kicsit kényelmetlen viselet, ráadásul a családom egy része még fintorogni is szokott, mikor esténként leveszem, de lassan-lassan ők is megértik, hogy szúnyoglárva szedésnél kizárólag a gumicsizma a megengedett. A fejemet néha bucira csípik a dögök – annyian vannak – anyám néha gyanúsan méreget az ajtóban, hogy ki az, akit beengedett, de aztán ránéz a csizmámra, és megnyugszik: Július végén ez csakis én lehetek…

   Laci bácsi lábméretét olyan 48-as körülire saccoltam. Ha elképzeljük mindezt combtőig érő halászcsizmaként – az már egy monstrum, egy erődítmény, egy Birodalmi Lépegető – akkor fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetett, mikor mi megjelentünk valahol. A város területén még csak-csak disztingvált az öreg, de vidéken már simán beugrott hétmérföldes csizmájában a közértbe két zsömléért, meg egy kefirért – én meg utána. (Az eladók természetesen a pokolba kívántak minket, mert bűzlő, iszapos csíkot húztunk magunk után, mint valami elfuserált, kétlábon járó csiga – és akkor a látványról még nem is beszéltem, amit a két mocskos testű, égnek álló hajú „Hanyistók-szerű lény” jelentett.)

   Mentségünkre szolgáljon, hogy tanultunk a kirívó esetekből, és ha valahol túl nagy rumlit csináltunk, oda vittünk ajándékba néhány frissen kifogott pontyot, kárászt, nagydarab sütnivaló keszeget – mikor legközelebb arra jártunk – de ilyenkor természetesen már nem léptünk be az eladótérbe. Elnézést kértünk az okozott felfordulásért – az öreg eleresztett néhány briliáns poént – és rendszerint mosolygós arcoktól búcsúztunk, mikor visszaültünk a kocsiba a szúnyoglárvás-vödreink mellé, hazafelé menet. A későbbiekben aztán még fejlesztettünk is ezen a stratégián, mert inkább a planktonszedést megelőző napon vásároltunk meg mindent, amire szükségünk lehetett – tiszta ruhában, csizma nélkül – szóval, szent volt a béke, néha olyannyira, hogyha esetleg mégis megszorultunk volna üdítőital dolgában, csak beszóltunk a pénztárosnak, ő pedig kedvesen kiküldött valakit párüveg jéghideg kólával.  

   Van egy mondás, ami valahogy így hangzik: „Mikor megszülettél, sírtál, és körülötted mindenki mosolygott. Élj úgy, hogy mikor meghalsz, te mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon.” Ez életcélnak sem kevés. Ehhez tartotta magát az öreg, és azt hiszem, sikerült neki. Most rajtam a sor. Én is megpróbálom. Csak az a baj, hogy ő ebben már nem segíthet. (Egyébként meggyőződésem, hogy olvassa valahol ezt az irományt, és teli szájjal röhög a felhők fölött.)

 

    Laci bácsi lelkes üzemi tűzoltó volt (na, jó, nem lelkes) és ebből kifolyólag voltak bizonyos kötelezettségei. Ha szolgálatra jelentkezett, még hetvenévesen is gurítania kellett a tömlőt, szaladnia kellett az akasztóslétrával, gyakorlatoznia kellett az izzasztó, rég elavult gázálarcban, és bizonyos időközönként rendelkezésre kellett állnia az Üzemi Tűzoltóság hivatalos helyiségében. Rendelkezésre állni azt jelenti, hogy megiszol párüveg sört, aztán lefekszel aludni a priccsre. Ha valami kigyullad a gyár területén, akkor eloltod. Olyan nincs, hogy nem oltod el! Annyi sör után, amit a brigád megivott, Laci bácsi szerint még a Reichstagot is simán eloltották volna – minden technika nélkül…

   Mielőtt bárki rosszra gondolna, az öreg soha nem ivott egy kortyot se, csak általában rosszkor volt rossz helyen. Ha valaki születésnapot, vagy névnapot ünnepelt a brigádban – egy jó kis tűzesettel megspékelve – akkor tuti, hogy Laci bá volt szolgálatban. (Véletlenül.) Aztán dolgozhatott hat helyett. A fiúk persze próbálták ilyenkor is tenni a dolgukat, de vagy a víz nem jött a cső végén (rossz tűzcsapra csatlakoztattak) vagy egyszerűen eltévedtek a gyár területén a nagy kavarodásban. A hivatásos tűzoltók – az „államiak” – szerencsére mindig időben érkeztek, és nem lett galiba a bakikból. Azt azért szívesen megnéztem volna, amint Laci bácsiék „vakegér módjára”, szirénázva elrobognak a tűz mellett, aztán néhány kilométerrel odébb kétségbe esve keresik, hogy hol lehet?

    Egy komolyabb tűzeset után az öreg úgy ki volt facsarva, mint egy félbevágott citrom. Alig lehetett életet lehelni bele. Ilyenkor én sem zaklattam a hülyeségeimmel, annyi tapintat mindig volt bennem, hogy hagytam pihenni. Egyéb esetekben viszont napi háromszáz kérdést is feltettem neki, olyanokat például, hogy mi a bánattal osztályozzam a cyklops naupliust, amikor a legapróbbja, amire a legnagyobb szükségem lenne, szinte minden szöveten átbújik, vagy – az előbbi folytatásaként – mi a búbánattal etessem a frissen elúszott Colisa lalia ivadékot (Törpe gurámi) mert mindjárt megdöglik az összes, ha nem talál ki valamit.

   Mivel az öreg eléggé nyűgösnek tűnt a péntek éjszakai szolgálat után, ezért szombatra kelve nem kérdeztem tőle semmit, nem csaltam el sehová, hanem vasárnap hajnalban – egy hirtelen ötlettől vezérelve – kiugrottam a Bükkbe, csak úgy nézelődni, egyedül. Már késő ősz volt (november legvége) és akkoriban a kalendárium még nem hazudtolta meg önmagát. A köd úgy hömpölygött, mint egy nagy fehér folyó. A völgyekben szabad szemmel is látszott, hogyan halad előre, és ameddig elért jeges csápjaival, tejszerű, nedves gúnyába öltöztette az erdőt. A november nem arról híres, hogy madárcsicsergéstől visszhangzik a táj, de még ebben a fránya ködben is felcsendült innen-onnan egy-egy „nyitnikék”, ami ilyenkor mindössze annyit jelent, hogy „minden rendben, még élünk.”

   Engem az öreg tanított meg arra is, hogy az élet néha olyan, mint a ködös novemberi erdő. Csak úgy élhetsz túl, ha olyanná válsz, mint a madarak. Szükséged van rá – ha hiszed, ha nem – hogy „eldalolj” néha egy-egy vérszegény „nyitnikéket”, különben nem éred meg a tavaszt. Hinned kell benne, hogy minden jóra fordul, még akkor is, ha egyáltalán nem tűnik úgy. Ha esik, ha fúj, ha köd hömpölyög, és nem látsz az orrodig sem, te csak örülj, dalolj, vigadj, és adj hálát Istennek, hogy részese lehetsz ennek a csodának, amit életnek neveznek!  A köd pedig – előbb vagy utóbb, de mindenképpen tisztulni fog!

   Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam a hegyen, hirtelen világosodni kezdett a táj, előtűntek a nap sugarai, és ettől én is azonnal jobb kedvre derültem. Mintha repülőgép ablakából csodálkoztam volna rá a világra: Alattam a köd, fölöttem a szikrázó napsütés. A nap felé fordítottam az arcomat és azonnal megéreztem jóleső melegét. Átjárta a bőrömet, bekúszott a nyakam mellett a pulóver alá.

   Még jó pár kilométert megtettem körkörösen fölfelé.  Ahogy visszanéztem, láttam kanyarogni magam alatt az ösvényt, és amint a köd határát figyeltem, nem akartam hinni a szememnek: Előbukkant a távolban egy fej, aztán egy ormótlan hátizsák, egy viharvert kabát – és legnagyobb megrökönyödésemre – Laci bácsi lépegetett a nyomomban fölfelé.

   Legalább félóra előnyöm volt, lázasan gondolkodni kezdtem, hogyan tréfálhatnám meg az öreget? Pár méterrel lejjebb láttam egy kidőlt juhart – rudas korában érte a végzetes fejszecsapás, csak valamiért otthagyták a fatolvajok. Legalább öt méter hosszú volt, jó férfikar vastag. Erőlködéstől kidülledt szemekkel talpra állítottam, aztán neki támasztottam egy korosodó gyertyánnak. Addig ügyeskedtem, forgattam, míg olyan állapotba nem hoztam, hogy épp csak a „szentlélek”tartotta vissza az eldőléstől. Ha egy picit mozdítok rajta, sorompóként zuhan majd az útra Laci bácsi elé. Jó kis móka lesz!

   A „túlélő felszerelésem” között mindig volt spárga – meg egyéb is, de másra most nem volt szükségem. Ráhurkoltam a husángra a madzagot, aztán a másik végével fedezékbe vonultam egy közeli kőrakás mögé.

   Jött az öreg, fürgén, ruganyosan, fújtatás nélkül, mint egy húszéves. Fölmértem a távolságot – itt az idő, most!  Meghúztam a spárgát – a fa meg se moccant. Nekiveselkedtem, és ember feletti erőfeszítések közepette sikerült útjára indítanom a dorongot, ami – legnagyobb meglepetésemre – úgy kezdett el dőlni, mint egy lassított felvétel. Az öreg csak jött, jött, a dorong meg – mintha gondolkodna a levegőben – ki akarta várni a legmegfelelőbb pillanatot, hogy egyszer, s mindenkorra agyoncsapja az öreget.

   Lelki szemeim előtt már megjelentek a másnapi újságok szalagcímei, mint például: „Erdőben csapta agyon az öreget!” vagy: „Kegyetlen gyilkos a hegyen!” – meg hasonlók – de a kocka már el volt vetve!

   Laci bácsi fel sem nézett, csak csinált egy sasszét hátrafelé, a husáng pedig fél méterrel az orra előtt csapódott a hóba. Aztán valami egészen váratlan dolog történt. Vigyorogva a búvóhelyem felé fordult, és csak annyit mondott:

- „Jánoskám, most már nyugodtan előjöhetsz!”

   Mint kiderült, az öreg még a völgyben járva kiszúrta a mesterkedésemet – olyan szeme volt, mint a sasnak, csak ő lentről fölfelé is tökéletesen látott – a lábnyomomat követve pedig mérnöki pontossággal határozta meg a „tetthelyet”. Ahol letért a lábam nyoma az útról a kevéske porhóban, ott már figyelt az öreg, mint a róka, és játszi könnyedséggel kerülte ki a csapdát. Egy-két baráti „kokit” meg hátbavágást még kiosztott, de aztán szent volt a béke. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek sorompót Laci bácsi elé.

://www.facebook.com/T%C3%B3th-J%C3%A1nos-Zolt%C3%A1n-hivatalos-%C3%ADr%C3%B3i-oldala-102152738486439

Vissza a hivatalos írói oldalra! Követés - kedvelés.

Webáruház készítés