"Később megjött Laci bá, és sürgősen rendet kellett tennünk a planktonos vödrök között. Aztán kocsiba vágtuk magunkat, és bejártuk a fél várost tőzegért. Az öregnek olyan különleges igényei voltak, hogy tátott szájjal hallgatták a gazdaboltosok, a virágboltosok, a mindenféle árubeszerzők és a díszállat-kereskedők. Amikor pedig a „hidrogénion-koncentráció negatív logaritmusáról” kezdett nekik előadást tartani – szintén a tőzeggel kapcsolatban –, furcsa fények gyulladtak az addig csak kíváncsi szemekben…

   – Most akkor tőzeg kell, vagy valami antianyag? – jegyezte meg szemérmes vigyorral egy Gyuri nevű eladó a Kertész Áruházban. Majd a nyomaték kedvéért még hozzátette: – Ez itt nem az Űrkutatási Központ! Kapa van, meg gereblye! Az öreg vette a lapot, és azonnal rátromfolt a sziporkázó poénra:

   – Hát, Gyurikám, azért az se a véletlen műve, hogy te kapákat árulsz, nem pedig űrhajót…

   Gyuri egy kicsit elvörösödött, és diszkréten körülnézett, hogy hallotta-e valaki. Amúgy rendes tag volt ez a György – találkoztam már vele az öregnél is, díszhalakat vásárolt tőle hébe-hóba –, neki is volt akváriuma. Megígérte, hogy tőzegügyben majd megpróbál „intézni” valamit. Pár nap múlva telefonált, hogy izzíthatjuk a „rakétákat”, megérkezett a csodacucc. Egyébként jellemző volt az öregre, hogy miután kijöttünk a Kertész Áruházból, azonnal elgaloppozott a büfébe, vett egy jéghideg üdítőt, és beadta a Gyurinak. Azt mondta, hogy nem volt jó a poén. Biztosan megbántotta azt a „szegény gyereket”.

   – Jánoskám, hogy lehetek én ilyen? – kérdezte a fejét csóválva.

   Erre nem tudtam a választ. Mikor velem viccelődött, az nem zavarta.

   A régi szép időkben még egyszerű volt akváriumot készíteni. Csak elmentünk egy ismerős üvegeshez – a sok közül –, és elkértük tőle a hulladékot. A legtöbb üvegessel olyan kapcsolatban voltunk, hogy még rendszerezték, csoportosították is nekünk a lehulló üvegcsíkokat, darabokat. Ha kihívták valamelyik szakit üvegezni házhoz – mert például a szomszéd Pistike egy csinos kis lyukat ütött a konyhaablakon csúzlival –, megkaptuk az egész táblát! Lett akváriumunk dögivel! Most picike akváriumokat készítettünk, tíz-húsz liter körülieket, meg egy nagyot, egy százliterest. A nagyot esővízzel töltöttük föl, a kicsik vártak a sorukra, üresen.

   Laci bácsi beindult. A nemes tőzeget női nejlonharisnyába tömködte, aztán belógatta a nagy akváriumba. Gyula furcsán méregette, kacsintgatott rám, hogy akkor most minden százas-e az öregnél, de minden százas volt. A randa női harisnyát benne hagytuk az akváriumban. Másnap délutánra az akváriumvíz olyan lett, mint a Lipton tea.

   – Fiúk, most megmérjük az akváriumvíz kémhatását! – mondta roppant komoly arccal, és elővett valami kütyüt, egy kémcsőszerű üveghengert, némi vegyszert és egy pipettát. Hümmögött, csepegtetett ide, csepegtetett oda, a lényeg az, hogy nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel… (Nem értettünk semmit az egészből.)

"Vagy negyvennel repesztettünk Felsőzsolca felé, a Sajó-partra, ahol az áradás után visszahúzódó folyó szerteszét hagyta értékes kincseit. Gödrökben, lapályos részeken mindig visszamaradt néhány hal – ponty, kárász, egy-egy termetesebb keszeg –, de leginkább a szúnyoglárva vonzott minket. Akváriumi halak számára nincs is ennél kívánatosabb csemege: átlényegült tekintettel, reggeltől estig képesek vadászgatni ezekre a szögletes mozgású vízi akrobatákra.

   A szúnyoglárvának egyetlen rossz tulajdonsága van: ki szokott kelni. Az ember hazaviszi a zsákmányt, gyanútlanul kirakja a szúnyoglárvás vödröt az erkélyre, és azonnal meg is feledkezik róla. Egy hét múlva persze eszébe jut, és rohan ki megnézni, hogy mi van vele: letépi a vödör fedelét, aztán – mint mikor a benzin belobban – áll az emberfia egy hatalmas szúnyogcsóva közepén, ami csak árad, árad a vödörből, és nem akar véget érni.

   Később úgy tűnik, mintha a felső szomszéd hangját hallanád, amint a férjével ordítozik, valahogy így: „Géééézaaaaa! Szúúúúnyoooog! Azonnal csukjál be minden ablakot! Pfúj, hát ez valami borzalom!”

   És ekkor eltűnődsz az élet célján és értelmén, előveszed a planktonhálódat, és szép lassan elindulsz – szúnyoglárvát szedni. Hát igen. Az élet nem habos torta!

   Gumicsizma nélkül én például nem indultam el soha. Alapvető szabály szerintem, hogy legyen rendes lábbelid, amikor az ártéren bukdácsolsz (a mocsárban) a milliónyi vérszívó között. Nyáron, harmincöt fokban egy kicsit kényelmetlen viselet, ráadásul a családom egy része még fintorgott is, amikor esténként levettem, de lassan-lassan ők is megértették, hogy szúnyoglárvaszedésnél kizárólag a gumicsizma a megengedett. A fejemet néha bucira csípték a dögök – annyian voltak –, s anyám olyankor gyanúsan méregetett az ajtóban, hogy ki az, akit beengedett. De aztán ránézett a csizmámra, és megnyugodott: július végén ez csakis én lehetek…

   Laci bácsi lábméretét olyan 48-as körülire saccoltam. Ha elképzeljük mindezt combtőig érő halászcsizmaként – az már egy monstrum, egy erődítmény, egy birodalmi lépegető –, akkor fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetett, mikor mi megjelentünk valahol. A város területén még csak-csak disztingvált az öreg, de vidéken már simán beugrott hétmérföldes csizmájában a közértbe két zsömléért meg egy kefirért – én meg utána. (Az eladók természetesen a pokolba kívántak minket, mert bűzlő, iszapos csíkot húztunk magunk után, mint valami elfuserált, két lábon járó csiga – és akkor a látványról még nem is beszéltem, amit a két mocskos testű, égnek álló hajú, Hanyistók-szerű lény jelentett.)

   Mentségünkre szolgáljon, hogy tanultunk a kirívó esetekből, és ha valahol túl nagy rumlit csináltunk, oda vittünk ajándékba néhány frissen kifogott pontyot, kárászt, nagydarab, sütni való keszeget, mikor legközelebb arra jártunk – de ilyenkor természetesen már nem léptünk be az eladótérbe. Elnézést kértünk az okozott felfordulásért – az öreg eleresztett néhány briliáns poént –, és rendszerint mosolygós arcoktól búcsúztunk, amikor visszaültünk a kocsiba a szúnyoglárvás vödreink mellé hazafelé menet. A későbbiekben aztán még fejlesztettünk is ezen a stratégián, mert inkább a planktonszedést megelőző napon vásároltunk meg mindent, amire szükségünk lehetett – tiszta ruhában, csizma nélkül –, szóval szent volt a béke, néha olyannyira, hogy ha esetleg mégis megszorultunk volna üdítőital dolgában, csak beszóltunk a pénztárosnak, ő pedig kedvesen kiküldött valakit pár üveg jéghideg kólával.

   Van egy mondás, ami valahogy így hangzik: „Mikor megszülettél, sírtál, és körülötted mindenki mosolygott. Élj úgy, hogy amikor meghalsz, te mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon.” Ez életcélnak sem kevés. Ehhez tartotta magát az öreg, és azt hiszem, sikerült neki. Most rajtam a sor. Én is megpróbálom. Csak az a baj, hogy ő ebben már nem segíthet. (Egyébként meggyőződésem, hogy olvassa valahol ezt az irományt, és teli szájjal nevet a felhők fölött.)”

„… mesélni kezdtem Gyulának, hogy kimentünk az öreggel a Sajó-holtágra planktont szedni, ahogy szoktunk, mert a halivadék általában nem kérdezi meg, hogy milyen hideg van odakint. („Tényleg? Mínusz húsz? Bocsi, rendben, akkor ma inkább nem eszem.”) Ellenben boldogan feldobja a talpát, ha nem kapja meg a napi betevőt.

   Az öreg akkora léket vágott, mint egy ólajtó, ami az ő fejszéjével első látásra nem nagy kunszt – csak a nyele volt legalább egy méter. Lefogadom, hogy lesznek a könyv olvasói között olyanok, akik még soha életükben nem vágtak léket egy befagyott folyón, tavon, holtágon vagy akárhol (hová jutott ez a világ!), így hát fogalmuk sincs arról, hogy az mekkora meló. A „nagy fejsze – nagy lék” elmélet működőképes ugyan, de a dögnehéz szerszámot a fej fölé kell emelni, le kell sújtani vele vagy százszor, ha jutni is akar az ember valamire – úgyhogy le a kalappal az öreg előtt, még véletlenül sem szeretném az érdemeit kisebbíteni!

   Laci bácsi léke négyzet alakú volt – ahogy illik –, én viszont abban a hidegben csak egy kör alakút fabrikáltam magamnak, kicsi volt, nagyjából akkora, mint egy csatornafedél. Az öreg lelkiismeretesen rajzolta a nyolcasokat a hálóval – így kell „szabályosan” planktont szedni, állítólag így jut a legtöbb rákocska a háló gyomrába. Ezzel tudnék vitatkozni, de nem érdemes. Ha volt plankton, húzhattad így is, úgy is, ha nem volt, akár a fejed tetejére is állhattál, mire nagy nehezen „összekotortál” valahogy egy mogyorónyit. Most volt bőven. Úgy mértem fel, hogy az én munkámra nincs is szükség (szerettem így felmérni), az öreg simán kifogott egy evőkanálnyit egy-egy sorozattal.

   Csúszkáltam a jégen, az állatok lábnyomait figyeltem az előző nap leesett kevéske hóban: róka, varjú – esetleg holló (már csak a sajt hiányzott…). Az én lékem irtó hamar befagyott. Amikor végeztünk, bepakoltunk mindent gyorsan a kocsiba, az öregnek mondtam, hogy nézze meg, milyen gyorsan befagyott a „csatornafedél”. Kipróbáltam, simán megbírt. Az öreg is rálépett fél lábbal, aztán már csak arra emlékszem, hogy egymás mellett szorongunk a jéghideg vízben, derékig merülve, az arcunk szinte összeért. Mint Bonnie és Clyde. Ez a hasonlat Gyulusnak jutott eszébe, aki nagyon meg volt elégedve a történettel, bár kötve hiszem, hogy a gengszterpáros valaha is átélt volna ilyen jeges rettenetet.

   Annyira hideg volt a víz, hogy nem éreztem szinte semmit, illetve az ijedtség után csak valami határtalan megnyugvást, hogy az egész felsőtestem kilátszik, nem kell úszni, és szilárd talaj van a lábam alatt (a lábamon meg Laci bácsi). Az öreg eljárt néha szaunázni – igaz, csak legény korában –, így hát én másztam ki először, mert ő állítólag jól bírta a hideget. Amíg eljutottunk a kocsiig, a gatyánk csontkeményre fagyott. Margitka néni teljesen elfehéredett, mikor meglátott minket, és alig bírt megszólalni – viszont villámgyorsan engedte a vizet a kádba, az öreget meg „ráültette” a sparheltra. Ezt csak Gyula kedvéért mondtam, mert élt-halt a képszerű megfogalmazásokért, és tulajdonképpen nem is jártam messze az igazságtól.

    Gyulus szemén láttam, mennyire rosszulesik neki, hogy nem lehetett velünk – fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon szomorúnak tűnt, amiért ő nem szakadt be… De az élet már csak ilyen. Nem mindig fenékig tejfel! Az öreg még telefonált is neki, hogy megyünk planktonozni, de nem vette fel. A Zsuzsát hajkurászta éppen – az öreg sokkal finomabban fogalmazott: „Biztosan udvarol a Gyula.” Mondjuk, nekem tökmindegy volt, mit csinál, csak aztán mindenki magára vessen, ha lemarad egy jó kis decemberi fürdőzésről.

   Mikor a végére értem a beszámolónak, Gyulus elmorzsolt néhány könnycseppet a szeme sarkában („együttérzése” jeléül), aztán vágott magának egy akkora darab tortát, ami elég lett volna egy kisebb árvaháznak is. Ha jobban belegondolok, eléggé smucig volt ez a Gyula, nekem előtte feleakkorát se adott."