Kategóriák

Kosár

A kosár üres

Naposkert Méhészet

Naptár

2023. Június
H
K
Sze
Cs
P
Szo
V
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
 

Hírlevél

TOP termékek

Termékajánló

Házhozszállítás

Fórum

Nincsenek témák!

Új blog 2023.

2023.02.10.
(Neonhaltenyésztés 2.)
Részlet az "Egy akvarista emlékére" című regényből.

"A nemes tőzeg időközben megtette a hatását. A neonhalikrák, mint apró igazgyöngyök, szépen feldíszítették a perlonvattacsomókat. A legtöbb helyen még a medencék aljára is jutott belőlük. Ami ez idáig csak az Amazonas mélyén, kíváncsi tekintetek elől elzárva történhetett meg, az most – hála az öregnek – simán lejátszódott a szemünk előtt. Szaporodtak a neonhalak! A fürge mozgású hímek bájosan illegették-billegették magukat a fölöttébb megfontoltnak tűnő nőstények előtt, aztán mindketten remegni kezdtek, és minden egyes ilyen mozdulatsor végén jó pár megtermékenyített ikra hullott a vattacsomókra.

   Áhítattal figyeltük az eseményeket. Három férfi – egy öreg, egy fiatal, és egy szinte még gyerek – orrát az akvárium üvegfalához nyomva, tátott szájjal bámulta a csodát. A generációs különbségek eltűntek. Újra kisgyermekek voltunk mindannyian!

   Margitka néni is megérkezett. Csöndben, szinte lábujjhegyen hozta be a szokásos lekváros buktákat – frissen, forrón, bőségesen meghintve porcukorral.

   – Azért egyetek is! A halak majd megvárnak! Tisztára olyanok vagytok, mint a gyerekek! – zsörtölődött mosolyogva, aztán beállt közénk negyediknek.

   Laci bácsi alaposan felkészült a neonhalivadékok fogadására. Papucsállatka-tenyészetet állított be – igaz, eleinte papucsállatkák helyett csak kerekesférgek tenyésztek az ötliteres befőttesüvegben. Az öreg karalábészeleteket szárított az ablakpárkányon, ezek kerültek a befőttesüvegbe, amelyet alaposan feltöltött tóvízzel. Ezen szaporodtak el a kerekesférgek – dögivel! Vakargatta az állát egy darabig, aztán módosított az összetételen. A banánhéj, réti széna és tóvíz kombinációja hozta meg a várva várt sikert. Beindultak a papucsok! Sőt! Találtunk egy alternatív módszert is a papucsállatkák tenyésztésére.

   Margitka néni a születésnapjára virágcsokrot kapott. Annak rendje és módja szerint vázába tette, és gyönyörködött benne óraszám. Laci bácsinak viszont a virágvázában lévő víz keltette fel az érdeklődését – ő abban gyönyörködött. Mikor legközelebb mentem, már a mikroszkóp alatt vizsgálgatta a kissé „büdöske” folyadékot.

   – Ezt nézd meg! – intett magához, és átengedte a kémlelőnyílást.

   Papucsállatkák korzóztak a tárgylemezen! Helyben voltunk! Most már gyakorlatilag korlátlan hozzáférésünk volt a kereskedésekben beszerezhetetlen egysejtűekhez, amelyek az ikrából frissen kikelő (elúszó) neonhal egyik legkedvesebb csemegéjét jelentik. „Lemodelleztük” az Amazonast!

   A banánhéjas-szénás-tóvizes kultúra talán még ennél is jobban működött. A papucsállatkáktól hemzsegő vizet átöntöttük egy hosszú nyakú borosüvegbe, a nyaki részbe egy kis vattát tömködtünk, a vatta fölé pedig állott ivóvíz került. Néhány óra alatt a zavaros tóvízből simán átevickéltek a vattán keresztül a friss vízbe, ahonnan egy pipetta segítségével könnyen kinyerhetők voltak.

   A virágvázás módszernél ugyanezt a kinyerési technológiát alkalmaztuk. Megvártuk, amíg a víz egy kicsit bezavarosodik – az öreg elsumákolt néhány vízcserét a csokor alatt –, és máris jöhetett a borosüveg! Ennél a módszernél is csak úgy nyüzsögtek a miniatűr eleségállatok!

   A kishalak huszonnégy órán belül kikeltek. Volt néhány elfehéredett, terméketlen ikra, amelyeket egy vékony gumicső segítségével eltávolítottunk az akváriumból. Az ivadékok egyáltalán nem látszottak halaknak, helyesebben fogalmazva: szinte egyáltalán nem látszottak. Csak feküdtek a medence alján, vagy függeszkedtek az üvegfalon. Napokon keresztül meg sem mozdultak, csak ha rájuk világítottunk egy jó erős zseblámpával, akkor vergődni kezdtek. Hatalmas hasuk – szikzacskójuk – volt, ebből táplálkoztak egész héten. Aztán egy szép napon arra lettünk figyelmesek, hogy úszik az egész csapat, vízközt, normálisan – ahogy egy halnak úszni illik."

2023.02.10.

(Tőzeg - Kertész Áruház)
Részlet az "Egy akvarista emlékére" című regényből.

"Később megjött Laci bá, és sürgősen rendet kellett tennünk a planktonos vödrök között. Aztán kocsiba vágtuk magunkat, és bejártuk a fél várost tőzegért. Az öregnek olyan különleges igényei voltak, hogy tátott szájjal hallgatták a gazdaboltosok, a virágboltosok, a mindenféle árubeszerzők és a díszállat-kereskedők. Amikor pedig a „hidrogénion-koncentráció negatív logaritmusáról” kezdett nekik előadást tartani – szintén a tőzeggel kapcsolatban –, furcsa fények gyulladtak az addig csak kíváncsi szemekben…

   – Most akkor tőzeg kell, vagy valami antianyag? – jegyezte meg szemérmes vigyorral egy Gyuri nevű eladó a Kertész Áruházban. Majd a nyomaték kedvéért még hozzátette: – Ez itt nem az Űrkutatási Központ! Kapa van, meg gereblye! Az öreg vette a lapot, és azonnal rátromfolt a sziporkázó poénra:

   – Hát, Gyurikám, azért az se a véletlen műve, hogy te kapákat árulsz, nem pedig űrhajót…

   Gyuri egy kicsit elvörösödött, és diszkréten körülnézett, hogy hallotta-e valaki. Amúgy rendes tag volt ez a György – találkoztam már vele az öregnél is, díszhalakat vásárolt tőle hébe-hóba –, neki is volt akváriuma. Megígérte, hogy tőzegügyben majd megpróbál „intézni” valamit. Pár nap múlva telefonált, hogy izzíthatjuk a „rakétákat”, megérkezett a csodacucc. Egyébként jellemző volt az öregre, hogy miután kijöttünk a Kertész Áruházból, azonnal elgaloppozott a büfébe, vett egy jéghideg üdítőt, és beadta a Gyurinak. Azt mondta, hogy nem volt jó a poén. Biztosan megbántotta azt a „szegény gyereket”.

   – Jánoskám, hogy lehetek én ilyen? – kérdezte a fejét csóválva.

   Erre nem tudtam a választ. Mikor velem viccelődött, az nem zavarta.

   A régi szép időkben még egyszerű volt akváriumot készíteni. Csak elmentünk egy ismerős üvegeshez – a sok közül –, és elkértük tőle a hulladékot. A legtöbb üvegessel olyan kapcsolatban voltunk, hogy még rendszerezték, csoportosították is nekünk a lehulló üvegcsíkokat, darabokat. Ha kihívták valamelyik szakit üvegezni házhoz – mert például a szomszéd Pistike egy csinos kis lyukat ütött a konyhaablakon csúzlival –, megkaptuk az egész táblát! Lett akváriumunk dögivel! Most picike akváriumokat készítettünk, tíz-húsz liter körülieket, meg egy nagyot, egy százliterest. A nagyot esővízzel töltöttük föl, a kicsik vártak a sorukra, üresen.

   Laci bácsi beindult. A nemes tőzeget női nejlonharisnyába tömködte, aztán belógatta a nagy akváriumba. Gyula furcsán méregette, kacsintgatott rám, hogy akkor most minden százas-e az öregnél, de minden százas volt. A randa női harisnyát benne hagytuk az akváriumban. Másnap délutánra az akváriumvíz olyan lett, mint a Lipton tea.

   – Fiúk, most megmérjük az akváriumvíz kémhatását! – mondta roppant komoly arccal, és elővett valami kütyüt, egy kémcsőszerű üveghengert, némi vegyszert és egy pipettát. Hümmögött, csepegtetett ide, csepegtetett oda, a lényeg az, hogy nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel… (Nem értettünk semmit az egészből.)

2023.02.07.
(Szúnyoglárva)

"Vagy negyvennel repesztettünk Felsőzsolca felé, a Sajó-partra, ahol az áradás után visszahúzódó folyó szerteszét hagyta értékes kincseit. Gödrökben, lapályos részeken mindig visszamaradt néhány hal – ponty, kárász, egy-egy termetesebb keszeg –, de leginkább a szúnyoglárva vonzott minket. Akváriumi halak számára nincs is ennél kívánatosabb csemege: átlényegült tekintettel, reggeltől estig képesek vadászgatni ezekre a szögletes mozgású vízi akrobatákra.

   A szúnyoglárvának egyetlen rossz tulajdonsága van: ki szokott kelni. Az ember hazaviszi a zsákmányt, gyanútlanul kirakja a szúnyoglárvás vödröt az erkélyre, és azonnal meg is feledkezik róla. Egy hét múlva persze eszébe jut, és rohan ki megnézni, hogy mi van vele: letépi a vödör fedelét, aztán – mint mikor a benzin belobban – áll az emberfia egy hatalmas szúnyogcsóva közepén, ami csak árad, árad a vödörből, és nem akar véget érni.

   Később úgy tűnik, mintha a felső szomszéd hangját hallanád, amint a férjével ordítozik, valahogy így: „Géééézaaaaa! Szúúúúnyoooog! Azonnal csukjál be minden ablakot! Pfúj, hát ez valami borzalom!”

   És ekkor eltűnődsz az élet célján és értelmén, előveszed a planktonhálódat, és szép lassan elindulsz – szúnyoglárvát szedni. Hát igen. Az élet nem habos torta!

   Gumicsizma nélkül én például nem indultam el soha. Alapvető szabály szerintem, hogy legyen rendes lábbelid, amikor az ártéren bukdácsolsz (a mocsárban) a milliónyi vérszívó között. Nyáron, harmincöt fokban egy kicsit kényelmetlen viselet, ráadásul a családom egy része még fintorgott is, amikor esténként levettem, de lassan-lassan ők is megértették, hogy szúnyoglárvaszedésnél kizárólag a gumicsizma a megengedett. A fejemet néha bucira csípték a dögök – annyian voltak –, s anyám olyankor gyanúsan méregetett az ajtóban, hogy ki az, akit beengedett. De aztán ránézett a csizmámra, és megnyugodott: július végén ez csakis én lehetek…

   Laci bácsi lábméretét olyan 48-as körülire saccoltam. Ha elképzeljük mindezt combtőig érő halászcsizmaként – az már egy monstrum, egy erődítmény, egy birodalmi lépegető –, akkor fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetett, mikor mi megjelentünk valahol. A város területén még csak-csak disztingvált az öreg, de vidéken már simán beugrott hétmérföldes csizmájában a közértbe két zsömléért meg egy kefirért – én meg utána. (Az eladók természetesen a pokolba kívántak minket, mert bűzlő, iszapos csíkot húztunk magunk után, mint valami elfuserált, két lábon járó csiga – és akkor a látványról még nem is beszéltem, amit a két mocskos testű, égnek álló hajú, Hanyistók-szerű lény jelentett.)

   Mentségünkre szolgáljon, hogy tanultunk a kirívó esetekből, és ha valahol túl nagy rumlit csináltunk, oda vittünk ajándékba néhány frissen kifogott pontyot, kárászt, nagydarab, sütni való keszeget, mikor legközelebb arra jártunk – de ilyenkor természetesen már nem léptünk be az eladótérbe. Elnézést kértünk az okozott felfordulásért – az öreg eleresztett néhány briliáns poént –, és rendszerint mosolygós arcoktól búcsúztunk, amikor visszaültünk a kocsiba a szúnyoglárvás vödreink mellé hazafelé menet. A későbbiekben aztán még fejlesztettünk is ezen a stratégián, mert inkább a planktonszedést megelőző napon vásároltunk meg mindent, amire szükségünk lehetett – tiszta ruhában, csizma nélkül –, szóval szent volt a béke, néha olyannyira, hogy ha esetleg mégis megszorultunk volna üdítőital dolgában, csak beszóltunk a pénztárosnak, ő pedig kedvesen kiküldött valakit pár üveg jéghideg kólával.

   Van egy mondás, ami valahogy így hangzik: „Mikor megszülettél, sírtál, és körülötted mindenki mosolygott. Élj úgy, hogy amikor meghalsz, te mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon.” Ez életcélnak sem kevés. Ehhez tartotta magát az öreg, és azt hiszem, sikerült neki. Most rajtam a sor. Én is megpróbálom. Csak az a baj, hogy ő ebben már nem segíthet. (Egyébként meggyőződésem, hogy olvassa valahol ezt az irományt, és teli szájjal nevet a felhők fölött.)”

2023.02.01.
(Téli planktonszedés)

„… mesélni kezdtem Gyulának, hogy kimentünk az öreggel a Sajó-holtágra planktont szedni, ahogy szoktunk, mert a halivadék általában nem kérdezi meg, hogy milyen hideg van odakint. („Tényleg? Mínusz húsz? Bocsi, rendben, akkor ma inkább nem eszem.”) Ellenben boldogan feldobja a talpát, ha nem kapja meg a napi betevőt.

   Az öreg akkora léket vágott, mint egy ólajtó, ami az ő fejszéjével első látásra nem nagy kunszt – csak a nyele volt legalább egy méter. Lefogadom, hogy lesznek a könyv olvasói között olyanok, akik még soha életükben nem vágtak léket egy befagyott folyón, tavon, holtágon vagy akárhol (hová jutott ez a világ!), így hát fogalmuk sincs arról, hogy az mekkora meló. A „nagy fejsze – nagy lék” elmélet működőképes ugyan, de a dögnehéz szerszámot a fej fölé kell emelni, le kell sújtani vele vagy százszor, ha jutni is akar az ember valamire – úgyhogy le a kalappal az öreg előtt, még véletlenül sem szeretném az érdemeit kisebbíteni!

   Laci bácsi léke négyzet alakú volt – ahogy illik –, én viszont abban a hidegben csak egy kör alakút fabrikáltam magamnak, kicsi volt, nagyjából akkora, mint egy csatornafedél. Az öreg lelkiismeretesen rajzolta a nyolcasokat a hálóval – így kell „szabályosan” planktont szedni, állítólag így jut a legtöbb rákocska a háló gyomrába. Ezzel tudnék vitatkozni, de nem érdemes. Ha volt plankton, húzhattad így is, úgy is, ha nem volt, akár a fejed tetejére is állhattál, mire nagy nehezen „összekotortál” valahogy egy mogyorónyit. Most volt bőven. Úgy mértem fel, hogy az én munkámra nincs is szükség (szerettem így felmérni), az öreg simán kifogott egy evőkanálnyit egy-egy sorozattal.

   Csúszkáltam a jégen, az állatok lábnyomait figyeltem az előző nap leesett kevéske hóban: róka, varjú – esetleg holló (már csak a sajt hiányzott…). Az én lékem irtó hamar befagyott. Amikor végeztünk, bepakoltunk mindent gyorsan a kocsiba, az öregnek mondtam, hogy nézze meg, milyen gyorsan befagyott a „csatornafedél”. Kipróbáltam, simán megbírt. Az öreg is rálépett fél lábbal, aztán már csak arra emlékszem, hogy egymás mellett szorongunk a jéghideg vízben, derékig merülve, az arcunk szinte összeért. Mint Bonnie és Clyde. Ez a hasonlat Gyulusnak jutott eszébe, aki nagyon meg volt elégedve a történettel, bár kötve hiszem, hogy a gengszterpáros valaha is átélt volna ilyen jeges rettenetet.

   Annyira hideg volt a víz, hogy nem éreztem szinte semmit, illetve az ijedtség után csak valami határtalan megnyugvást, hogy az egész felsőtestem kilátszik, nem kell úszni, és szilárd talaj van a lábam alatt (a lábamon meg Laci bácsi). Az öreg eljárt néha szaunázni – igaz, csak legény korában –, így hát én másztam ki először, mert ő állítólag jól bírta a hideget. Amíg eljutottunk a kocsiig, a gatyánk csontkeményre fagyott. Margitka néni teljesen elfehéredett, mikor meglátott minket, és alig bírt megszólalni – viszont villámgyorsan engedte a vizet a kádba, az öreget meg „ráültette” a sparheltra. Ezt csak Gyula kedvéért mondtam, mert élt-halt a képszerű megfogalmazásokért, és tulajdonképpen nem is jártam messze az igazságtól.

    Gyulus szemén láttam, mennyire rosszulesik neki, hogy nem lehetett velünk – fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon szomorúnak tűnt, amiért ő nem szakadt be… De az élet már csak ilyen. Nem mindig fenékig tejfel! Az öreg még telefonált is neki, hogy megyünk planktonozni, de nem vette fel. A Zsuzsát hajkurászta éppen – az öreg sokkal finomabban fogalmazott: „Biztosan udvarol a Gyula.” Mondjuk, nekem tökmindegy volt, mit csinál, csak aztán mindenki magára vessen, ha lemarad egy jó kis decemberi fürdőzésről.

   Mikor a végére értem a beszámolónak, Gyulus elmorzsolt néhány könnycseppet a szeme sarkában („együttérzése” jeléül), aztán vágott magának egy akkora darab tortát, ami elég lett volna egy kisebb árvaháznak is. Ha jobban belegondolok, eléggé smucig volt ez a Gyula, nekem előtte feleakkorát se adott."

2023.01.27.
(Laci bá. Planktonhálós.)
Laci bácsi nem tartozott a hétköznapi emberek közé. Amikor átléptünk a rozzant nyári konyhából átalakított „akváriumos szoba” ajtaján, mintha mesevilágba csöppentünk volna. Fémállványokon hatalmas üvegmedencék sorakoztak véges-végig a falak mentén – amerre a szem ellátott –, és mivel a gyermek szeme mindent nagyobbnak, különlegesebbnek lát, számunkra az a rozzant nyári konyha lett a csodák legeslegnagyobbika.
   A bejárati ajtó mellett, a falon egy öntöttvasból készült, békebeli vízcsap terpeszkedett, öblös mosogatórésszel, benne ütött-kopott lábassal, ami talán az idők kezdete óta Tubifex-tárolóként funkcionált. A vízi giliszták (csővájó férgek) rózsaszín tömege fáradhatatlanul járta légiesen könnyed táncát a nagy, piros lábasban, és ha árnyék vetődött a víz felszínére, úgy rándult össze, mint egy érző emberi szív.
   – Friss víz kell nekik – mondta az öreg, és egy leheletnyit nyitott az addig is csöpögő vízcsapon, elárulva a titkot, hogy csöpögő vízcsap nélkül vízi giliszta márpedig nem létezik!
   Laci bácsi még saját maga szedte a Tubifexet. A Sajó medrét kutatta érte, iszapot gyűjtött, vödrökben, ládákban cipelte haza, majd ezt a különleges „rakományt” mosófazékba merve és alulról lassan melegítve előcsalogatta belőle a hajszálvékony férgeket (akvaristák egymás közt ezt úgy mondják: „kimászatta” őket). A díszhalak úgy nyelték a fehérjedús „házi kosztot”, mint kacsa a nokedlit…
   A szomszédok eleinte érdeklődve figyelték, ahogy a lestrapált Wartburg heti rendszerességgel bepöfög enyhén bűzlő rakományával az utcába, de aztán hamar napirendre tértek a dolog fölött.
   – Bogaras az öreg – mutatták egymásnak halántékukhoz illesztett ujjukkal, de Laci bácsit ez egyáltalán nem zavarta. Miért is zavarta volna? Őt várták a vadvizek, a lápok – megannyi megismételhetetlen csoda –, és ez sokkal fontosabb volt, mint az utcabeliek véleménye.
   Hogy fiatalabb korában mérnök volt-e Laci bácsi, vagy egyszerű gyári munkás, azt nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy titokzatos erdei utakon lépdelek mögötte – kezemben planktonhálóval –, magamba szívom az erdő illatát, hallgatom a madárdalt, és eggyé válok a természettel.
   Hétágra sütött a nap. A kakukk véget nem érően ismételgette mondanivalóját, amely az emberi fül számára talán egyszerű volt, és kicsit unalmas, de az erdő lakói kihallották belőle a tavaszt, a csöndet, a nap melegét, a kora májusi békességet. (Ez a békesség törékeny volt ugyan – mert valamelyik fészekben ott lapult már a kakukk tojása –, de erről még senki nem tudott semmit…)
   Tizenvalahány éves lehettem akkoriban, javában általános iskolás. Az öreg közel járhatott a hetvenhez, és nem mindennapi barátságunk jó sokáig kitartott – mondhatni, egy életen át. Filozófiánk alapvető része volt akkoriban, hogy „aki korán kel, az vagy pék, vagy hülye”, ebből kifolyólag reggel hét óra előtt soha nem indultunk útnak. Ez a hétórai indulás, tudom, gyötrelmesen korai lehet egy irodistának, de nekünk, akvaristáknak ilyenkor már a hasunkra sütött a nap. Ami engem illet, én minimum fél hatkor keltem, hogy megmosakodjak, fogat mossak, és kivillamosozzak az öreg vasgyár környéki házához. Kajánul vigyorogva meg is jegyezte néha, hogy egyre jobban kezdek hasonlítani egy pékhez, vagy inkább ahhoz a másikhoz, akiről talán beszélt már nekem… Nem haragudtam rá. Egy cipőben jártunk mi ketten.
   Meggyőződésemmé vált, hogy Laci bá szándékosan választja ki a legmeredekebb ösvényeket a hegyen. A planktonos vödröket – és egyáltalán mindenfajta edényzetet – nekem kellett cipelnem, nem is beszélve a planktonhálókról, amelyek hosszú nyelük miatt csak nehezen voltak szállíthatók. Az öreg ment elöl, mint a zerge, én pedig folyton beleakadtam valamibe. Ő volt a könnyűlovasság, én meg a páncélos hadosztály.
   Egy irtás mellett lépdeltünk, vadvirágok illata úszott a levegőben, és ami az élet fontosabb dolgait illeti – hát azokban sem szenvedtünk hiányt!
   – Itt megpihenünk – adta ki a parancsot öreg barátom –, és már szedte is le rólam a saját felszerelését, nehogy véletlenül kárt tegyek valamiben…
   Szalonna, házikolbász, vöröshagyma került elő a hátizsák mélyéről, hűs citromos tea, némi házi süti – Margitka néni-féle, vagyis a legjobb süti, ami a világon ez idáig létezett!
   – Jánoskám – szólt az öreg némi rágás után –, amott a kis fenyőnél van a forrás, húzd félre az ágakat és merítsd meg a kulacsot. De úgy merítsd ám, hogy ne zavard fel a vizet!
   Megcéloztam a fenyőt, és – csodák csodája – a forrás csakugyan ott volt! Énekesmadarak rebbentek fel riadtan, egy barkós cinege vagy harminc centiméternyi távolságból méregetett kíváncsi gombszemeivel. A vízben mindenféle különös szerzet mozgott, evezett és úszott. A csibort és a vízi skorpiót azonnal felismertem, de panelban nevelkedett gyerek lévén a legtöbb rovar meghatározását igen hamar feladtam.
   És ebből mi inni fogunk… Átfutott rajtam a borzongás.
   – Laci bá, muszáj? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy az erdei állatok is isznak a forrásból (egészen jól kivehető volt a sárban néhány vaddisznócsülök lenyomata), de hogy emberi fogyasztásra mennyire alkalmas az ilyen víz, azt nem tudtam eldönteni.
   – Mit muszáj? – nézett rám az öreg kérdőn, mint valami csodabogárra.
   – Hát inni ebből az izéből…
   – Ha nem akarsz, nem iszol – zárta rövidre a beszélgetést. – Nekem azért hozzál, mert sokkal jobb, mint az otthoni!
   Nekikezdtem a töltögetésnek. Óvatosan bugyogtattam a kulacsot, mert a molnárkák például egyáltalán nem érezték fenyegetve magukat – simán benyelte volna őket a kulacs szája, ha nem vagyok résen, és nem piszkálok feléjük állandóan a bal kezemmel. Az, ugye, mégse lett volna helyénvaló, ha az öreg bekap belőlük párat – a méretes csiborról már nem is beszélve, amelyik állandóan ott sertepertélt az ujjaim körül…
   – Laci bá, lehet, hogy bogaras lesz…
   – Mi? Mi leszek?
   – Nem maga! Ez a pocsolyavíz vagy mi… A forrás vize! Ezt inkább nem kéne meginni!
   – Ha a klórtól nincs semmi bajom, ezt is túl fogom élni! Ittam már belőle jó párszor…
   Az öreg teljesen megnyugtatott. Néhány Daphnia (nagy vízibolha) szerintem biztosan került az italába, de ha ennyire nagyvonalú, gondoltam, legközelebb majd bátrabban merítek…
   Laci bá ivott – én is ittam (citromos teát) –, aztán továbbindultunk egy még nagyobb pocsolya felé, amely állítólag már „egészen közel” volt, csak meg kellett mászni érte néhány hegyet… Dugig volt szúnyoglárvával. Töméntelen mennyiségű Daphniát is találtam benne – kezdő akvaristaként pont ezekre az eleségállatokra vadásztam! Az öreg készített nekem egy alkalmi planktonszedő hálót nejlonharisnyából: még otthon, mielőtt elindultunk volna, kör alakúra meghajlított egy acéldrótot, ráigazította a női harisnyát, némi fércelés, aztán egy darab bányászdróttal rögzítette az egészet egy bambusznádból készült horgászboton. Remekül szuperált!
(Részlet az " Erre mit lépsz, Kishaver? Egy akvarista emlékére" című regényből.)
2023.01.16.
(Neonhalas)
Az öreg egyébként valami nagy dobásra készült. Ha otthon voltunk, állandóan telefonálgatott. Olyan halakat akart behozni az országba, amiket állítólag nem is lett volna szabad – vagy mit tudom én –, nekem csak annyit mondott, hogy túl élénk a fantáziám. Előtte vámügyeket intézett, felzötykölődött Budapestre gyorsvonattal – kihasználta a MÁV-kedvezményét –, szóval nagyon „gyanús” volt nekem. Aztán egyszer csak távolsági hívást kapott, hogy hajnalban lehet menni a csomagért… Persze engem is magával vitt…
   A neonhalak riadtan kapkodták a levegőt a szűk zacskóban, szinte el sem hittük, hogy a távoli Brazíliából érkeztek. Sok-sok telefonálás, ügyintézés és többhetes várakozás után landoltak Ferihegyen, ahol egy valószínűtlenül magas és vékony, szemüveges fiatalember nyomta a kezünkbe az átlátszó csomagot.
– Hát ők lennének azok – mondta a langaléta, és a fény felé tartva a csomagot még egyszer és utoljára meggyőződött róla, hogy élve, épen és egészségesen adja át őket a megrendelőnek. Innentől kezdve már a vevő bánja, ha a megrendelt hal netán gondol egyet, és kipurcan.
   Laci bácsival azon nyomban akcióba léptünk. Diszperzites vödörben jó kis „hazai” akváriumvizet hoztunk magunkkal – ebbe kerültek az új jövevények –, és minden eshetőséggel számolva még egy elemes légkompresszort is beüzemeltünk. A halakat nem hatotta meg különösebben, hogy „csöbörből vödörbe” kerültek, ugyanolyan riadtan álldogáltak, mintha még mindig a zacskóban lennének. Laci bácsi szerint azonban nyerésre álltunk. Állítólag gyakran előfordul, hogy a leendő akváriumlakók az új vízparaméterek miatt azonnal a hasukat kezdik mutogatni a gyanútlan akvaristának, és ezzel be is fejeződik a történet, még mielőtt elkezdődött volna. A mi halaink bezzeg példásan viselkedtek!
   Az öreg úgy vitte a vödröt, mint tűzszerész a bombát: sehol egy fölösleges mozdulat, még csak a víz felszíne sem fodrozódhatott, „nehogy már valami bajuk legyen szegényeknek”. Utólag persze nevetségesnek tűnhet a nagy óvatoskodás – főleg manapság, az internetkorszak közepette, amikor bárki meggyőződhet róla, hogyan is zajlik le valójában egy halbefogás a trópusokon. (Hát nem túl kíméletesen.) A lényeg az, hogy ezek a nagyszerű élőlények sok mindent kibírnak, de nagyon meghálálják, ha valaki normálisan bánik velük. Az öreg ösztönösen ráérzett erre, és minden élőlény szinte kivirult a kezei alatt.
   A problémák ott kezdődtek, hogy nem találtuk a kocsit. A főépületből kilépve Laci bácsi egészen más irányba indult, mint kellett volna. Nekem sem tűnt föl, én csak úgy mentem utána – mint általában… Némi tanácstalanság után nekiindultunk, és módszeresen bejártuk az egész környéket, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen eltévedtünk. Visszamentünk a főépülethez, és próbáltuk rekonstruálni a történéseket. Erről jöttünk, itt állhattunk meg – és… és tényleg ott volt a kocsi… Nagy buzgalmunkban vagy háromszor mentünk el mellette anélkül, hogy észrevettük volna. Ja, kérem, ez itt nem a Hernád völgye, vagy a büdöskútpusztai ősvadon!
   Minden jó, ha jó a vége, a halakat beköltöztettük az anyósülés elé, én is beültem – lábam közt a vödörrel –, és felkészültem az indulásra. Jó tíz kilométernyi kellemes autókázás után az öreg rájött, hogy a kistáskáját Ferihegyen felejtette, úgyhogy vissza az egész, jobban mondva ő vissza, én meg a nagy parkolóban a kocsiban maradva várakozó álláspontra helyezkedtem. Sose lehet tudni, hátha megint nem találja majd a járgányt – legfeljebb integetek neki. Letekertem az ablakot, leszedtem a vödör tetejét, és kíváncsian nézegetni kezdtem a halakat. Összerezzentem, amikor hirtelen egy vékonyka hang szólított meg:
   – Azsok meg mik ott a vödöjben? Gijisták? - A hang irányába kaptam a fejem… – Minek neked a gijista? Hojgásni?
   A hang egy szőke kislányban folytatódott, aki lábujjhegyre állva mindent elkövetett, hogy valahogy belelásson a vödörbe.
   – Nem giliszták. Ezek halak. Nagyon különleges neonhalak – mondtam kicsit zavartan, és szinte ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy odazárjam az orrát az ablakkal…
   – Ejtévedtem – suttogta a kis nő szipogva, és szétkent néhány könnycseppet az arcán az öklével.
   Na már csak ez hiányzott! A sok ezer ember közül ez is pont engem tud megtalálni – gondoltam. Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és még időben észrevettem Laci bácsit, amint épp az ellenkező irányba indul a kocsiját keresni. Azonnal integetni kezdtem neki – mint hajótörött a túl magasan szálló helikopternek –, aztán persze kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, a későbbiekben pedig megpróbáltam kombinálni a kettőt. (A szemem sarkából figyeltem a vékony hangút, remekül szórakozott!) Némi ordítozás és ugrálás után sikerült elérnem, hogy a járókelők megveregessék Laci bácsi vállát, hogy ugyan forduljon már hátra, mert valaki neki üvöltözik. Az öreg széles mosollyal nyugtázta, hogy észrevett, felemelte a kistáskát, hogy mutassa – minden rendben!
   A kislányt kézen fogtuk, és immár sokadszorra elindultunk a repülőtér főépülete felé. A terv az volt, hogy keresünk egy rendőrt, vagy egyszerűen leadjuk a biztonsági szolgálatnál, de az élet megint jobb rendezőnek bizonyult. Laci bácsi kiszúrt egy fehér ruhás nőt – jó messze tőlünk –, aki kotlóstyúk módjára rohangált a járókelők között, és láthatóan keresett valakit.
   – Ő lesz a mi emberünk – mondta az öreg, és a törpét óvatosan a nyakába ültette.
   Sejtésünk beigazolódott, a kislányból azonnal ömleni kezdett a szó:
   – Játom anyát! Engem kejes, juj, csak ej ne tűnjön! Menjünk gyojsan, gyojsan!
   Gyojsan mentünk. Néztük a nőt – mint agár a nyulat –, hogy valami módon tényleg el ne tűnjön a szemünk elől. Az anyuka nagy hálálkodásai közepette visszaadtuk a törpét, és a jól végzett munka örömével elindultunk a kocsink felé. Egy mondatfoszlány – búcsúzóul – még megütötte a fülemet: „…és gijisták vojtak a vödöjben…” – de minden mást már elfújt a szél.
   Azonnal a diszperzites vödörre vetettük magunkat. A neonhalak éltek és virultak, nagyon úgy tűnt, hogy nem lehet eltéríteni őket attól az elhatározásuktól, hogy minden bénázásunk ellenére életben maradjanak.
   – Harcra fel! – kurjantott az öreg, és teljes gázzal elindultunk Miskolc felé.
   Körülbelül másfél órába telt, amíg áthámoztuk magunkat Budapesten, és további négybe, mire feltűntek előttünk a Lenin Kohászati Művek kéményei. Otthon voltunk!
Részlet az " Erre mit lépsz, Kishaver? Egy akvarista emlékére" című regényből.
Webáruház készítés