Kosár

A kosár üres

Naposkert Méhészet

Naptár

2024. Március
H
K
Sze
Cs
P
Szo
V
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Hírlevél

TOP termékek

Termékajánló

Partnereink

Házhozszállítás

Fórum

Nincsenek témák!

Regény - első fejezet

   A vízi giliszták (csővájó férgek) rózsaszín tömege fáradhatatlanul járta légiesen könnyed táncát a nagy piros lábasban, és ha árnyék vetődött a víz felszínére, úgy rándult össze, mint egy érző emberi szív.

   - Friss víz kell nekik – mondta az öreg, és egy leheletnyit nyitott az addig is csöpögő vízcsapon, elárulva a titkot, hogy csöpögő vízcsap nélkül vízi giliszta márpedig nem létezik!

    Laci bácsi még saját maga szedte a tubifexet. A Sajó medrét kutatta érte, iszapot gyűjtött, vödrökben, ládákban cipelte haza, majd ezt a különleges „rakományt” mosófazékba merve, alulról lassan melegítve „kimászatta” a hajszálvékony férgeket. A díszhalak úgy nyelték a fehérjedús „házi kosztot”, mint kacsa a nokedlit…

  A szomszédok eleinte érdeklődve figyelték, amint a lestrapált Wartburg heti rendszerességgel bepöfög enyhén bűzlő rakományával az utcába, de aztán hamar napirendre tértek a dolog fölött.

   - Bogaras az öreg – mutatták egymásnak halántékukhoz illesztett mutató ujjukkal, de Laci bácsit ez egyáltalán nem zavarta. Miért is zavarta volna? Őt várták a vadvizek, a lápok – megannyi megismételhetetlen csoda – és ez sokkal fontosabb volt, mint az utcabeliek véleménye.

   Hogy fiatalabb korában mérnök volt-e Laci bácsi, vagy egyszerű gyári munkás, azt nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy titokzatos erdei utakon lépdelek mögötte – kezemben plankton hálóval – magamba szívom az erdő illatát, hallgatom a madárdalt, és eggyé válok a természettel. Hétágra sütött a nap. A kakukk véget nem érően ismételgette mondanivalóját, ami az emberi fül számára talán egyszerű volt és kicsit unalmas, de az erdő lakói kihallották belőle a tavaszt, a csöndet, a nap melegét, a koramájusi békességet. (Ez a békesség törékeny volt ugyan – mert valamelyik fészekben ott lapult már a kakukk tojása – de erről még senki nem tudott semmit…)

   Filozófiánk alapvető része volt akkoriban, hogy „aki korán kel, az vagy pék, vagy hülye,” ebből kifolyólag reggel hét óra előtt soha nem indultunk útnak. Ez a hétórai indulás, tudom, gyötrelmesen korai lehet egy irodistának, de nekünk, akvaristáknak ilyenkor már a hasunkra sütött a nap. Ami engem illet, én minimum fél hatkor keltem, hogy megmosakodjak, fogat mossak, és kivillamosozzak az öreghez a Vasgyárhoz. Kajánul vigyorogva meg is jegyezte néha, hogy egyre jobban kezdek hasonlítani egy pékhez, vagy inkább ahhoz a másikhoz, akiről talán beszélt már nekem… Nem haragudtam rá. Egy cipőben jártunk mi ketten. Nem esett messze a „zsák a foltjától”!

   Meggyőződésemmé vált, hogy az öreg szándékosan választja ki a legmeredekebb ösvényeket a hegyen. A planktonos vödröket, és egyáltalán minden rendű és rangú „edényzetet” nekem kellett cipelnem, nem is beszélve a planktonhálókról, amik hosszú nyelük miatt csak nehezen voltak szállíthatók. Laci bácsi ment elől, mint a zerge, én pedig folyton beleakadtam valamibe. Ő volt a könnyűlovasság, én meg a páncélosok.

   Egy irtás mellett lépdeltünk, vadvirágok illata úszott a levegőben, ami pedig az élet fontosabb dolgait illeti – hát abban sem szenvedtünk hiányt!

   - Itt megpihenünk! – adta ki a parancsot öreg barátom – és már szedte is le rólam a saját felszerelését, nehogy véletlenül kárt tegyek valamiben…

   Szalonna, házikolbász, vöröshagyma került elő a hátizsák mélyéről, hűs citromos tea, némi házi süti – Margitka néni féle – vagyis a legjobb süti, ami a világon ez idáig létezett!

   - Jánoskám – szólt az öreg némi rágás után – amott a kis fenyőnél van a forrás, húzd félre az ágakat és merítsd meg a kulacsot. De úgy merítsd ám, hogy ne zavard fel a vizet!

   Megcéloztam a fenyőt, és – csodák-csodája – a forrás csakugyan ott volt! Énekesmadarak rebbentek fel riadtan, egy barkós cinege vagy harminc centiméternyi távolságból méregetett kíváncsi gombszemeivel. A vízben mindenféle különös szerzet mozgott, evezett és úszott. A csibort és a vízi skorpiót azonnal felismertem, de panelban nevelkedett gyerek lévén a legtöbb rovar meghatározását egyhamar feladtam.

   És ebből mi inni fogunk… Beleborzongtam.

   - Laci bá, muszáj? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy az erdei állatok is isznak a forrásból – egészen jól kivehető volt a sárban néhány vaddisznócsülök lenyomata – de hogy emberi fogyasztásra mennyire alkalmas az ilyen víz, azt nem tudtam eldönteni.

   - Mit muszáj? – nézett rám az öreg kérdőn, mint valami csodabogárra.

   - Hát inni ebből az izéből…

   - Ha nem akarsz, nem iszol – zárta rövidre a beszélgetést. – Nekem azért hozzál, mert sokkal jobb, mint az otthoni!

   Nekikezdtem a töltögetésnek. Óvatosan bugyogtattam a kulacsot, mert a molnárkák például egyáltalán nem érezték fenyegetve magukat – simán benyelte volna őket a kulacs szája, ha nem vagyok résen, és nem piszkálok feléjük állandóan a balkezemmel. Az, ugye, mégse lenne helyénvaló, ha az öreg bekapna belőlük párat – a méretes csiborról már nem is beszélve, ami állandóan ott sertepertél az ujjaim körül…

   - Laci bá, lehet, hogy bogaras lesz…

   - Mi? Mi leszek?

   - Nem maga! Ez a pocsolyavíz, vagy mi… A forrás vize! Ezt inkább nem kéne meginni!

   - Ha a klórtól nincs semmi bajom, ezt is túl fogom élni! Ittam már belőle jópárszor…

   Az öreg teljesen megnyugtatott. Néhány daphnia (nagy vízibolha) szerintem biztosan került az italába, de ha ennyire nagyvonalú, legközelebb majd bátrabban merítek…  

   Laci bá ivott – én is ittam (citromos teát) – aztán tovább indultunk egy mégnagyobb pocsolya felé, ami állítólag már „egészen közel volt”, csak meg kellett mászni érte néhány hegyet… Dugig volt szúnyoglárvával. Töméntelen mennyiségű daphniát is találtam benne – kezdő akvaristaként pont ezekre az eleségállatokra vadásztam! Az öreg készített nekem egy alkalmi planktonszedő hálót nylon harisnyából – még otthon, mielőtt elindultunk volna – kör alakúra meghajlított egy acéldrótot, ráigazította a női harisnyát, némi fércelés, aztán egy darab bányászdróttal rögzítette az egészet egy bambusznádból készült horgászboton. Remekül szuperált!

  Azaz igazság, hogy nagyszerűen megértettük egymást az öreggel. Nem csak a vízparton, planktonszedés közben, hanem a szürke hétköznapok taposómalmában is, bárhol, ahol állatok mellett néha még emberek is lézengtek körülöttünk, és nem átallottak érdeklődni a természet szépségei iránt. Ha együtt múlattuk az időt, soha nem kellett a szomszédba menni egy kis nevetésért, mert Laci bá azt a nézetet vallotta, hogy a jó humor olyan, hogy megvidámítja a lelket, és erőt ad még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is. Ergo: Feltétlenül élnünk kell vele!

   - Ha humorral élünk – magyarázta egy kiadósabb nevetés után, a könnyeit törölgetve – akkor soha nem rajtunk, hanem velünk együtt nevetnek az emberek. Ha valakinek sikerül szívből jövő mosolyt csalnunk az arcára, már nem telt hiába a napunk!

   Ha csak ennyit tanultam volna tőle, már az sem lenne kevés, de nekem azért ennél sokkal több jutott… Egyszer például a véletlenekről beszélgettünk – ő nem hisz a véletlenekben, mert mindenben Isten ujját látja – ami nem is lenne baj, de állandóan meg akarja győzni az embert a saját igazáról.

   - Jánoskám, más dolog beszélni az esőről, és más dolog bőrig ázni! – mondta kerékpározás közben, mikor a hátam mögött (suttyomban) még valamikor indulás előtt megpiszkálta a vadonatúj biciklimet, és menet közben (szép lassan) mindkét kerék egyszerre eresztett le alattam.

   Én nem is gondoltam volna, hogy képes megbuherálni a szelepeket – de hát ilyenek a véletlenek…  

   -  Ne feledd, folytatta atyailag – a józanész szabályait is megszegve, mert menet közben állandóan hátrafelé tekintgetett – ha valami váratlan dolog történik veled az életben, tanulj meg különbséget tenni a fontos, és a kevésbe fontos dolgok között! Aztán az ég felé emelte a mutatóujját (ez nagyon hatásos volt) és akkorát esett a rozsdás Csepellel, hogy azonnal kirohant néhány ember a szemközti üzletből felsegíteni…

   Eredetileg úgy tervezte, hogy amíg én a kettősdefekt miatt bosszankodom, ő majd látványosan elviharzik a fagyishoz, mintha misem történt volna – vagy legalábbis úgy csinál, mintha oda menne, nélkülem – de majd az utca végén természetesen visszafordul a pumpával, ami csak neki van, és felfújja vele a járgányomat. De hát a véletlen – akarom mondani Isten ujja – közbeszólt… Erre a kis performanszra egyébként azért lett volna szükség, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg, hogy az úgynevezett „véletlenekben” mindig van valami tervszerűség. „Isten megsebez, de be is kötöz” – vagy valami hasonló. Szóval, ez a kis huncutság azt lett volna hivatott szemléltetni, hogy mindig áll valaki a történések mögött. (Jelen esetben ő.)    

   Az öreget nem kellett bekötözni, viszont elég csúnyán lehorzsolta a könyökét, de – hogy őszinte legyek – én már annak is nagyon örültem, hogy a saját lábán tudott hazamenni: Embert én még ekkorát zuhanni nem láttam!

    Hazakísértem, ő vitte a kormányt, én toltam a bicikli többi részét – ezt másképp nem lehetett megoldani. Elég érdekes egyéniség az öreg, mert hazafelé menet már egész vidáman sántikált, és nyomta a szöveget megint:

   - Jánoskám, ha most nem lettél volna velem, akkor nem tudnék hazamenni! Azt hiszem, hogy egy kicsit túlzásba vittem a viccelődést. Nem véletlenül estem én el… most legalább már te is láthatod… Az Úr megbüntetett!

   Mikor beléptünk az udvarukra a kiskapun keresztül, és megszabadultunk a sok ócskavastól, amit másfél órával ezelőtt még Csepel kerékpárnak neveztek, Laci bá már javában különféle kérdéseket tett fel nekem.

   - Tudod te egyáltalán, hogy mi az élet célja? Hát az, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg! – mondta némileg elgyötörten, és teljesen egyedül nyitotta ki a konyhaajtót, nehogy Margitka megneszeljen valamit…

   Kacagott a saját poénján, pedig már vagy százszor elsütötte nekem. Annyira morbid volt még a felvetés is, hogy az ember kénytelen-kelletlen mindig elgondolkodott rajta: Hát tényleg csak erről szólna ez az egész? Tényleg ez lenne az élet célja, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg?

   Dehogy! 

://www.facebook.com/T%C3%B3th-J%C3%A1nos-Zolt%C3%A1n-hivatalos-%C3%ADr%C3%B3i-oldala-102152738486439

Vissza a hivatalos írói oldalra! Követés - kedvelés.

 

 

Webáruház készítés